Kíváncsi vagyok a fiatalokra és magamra is - beszélgetés Méhes Katival, Erdély legaktívabb nyugdíjas színésznőjével

Méhes Katit idén két előadásért is díjazták a Kisvárdai Magyar Színházak Fesztiválján: ő a főszereplője a Sopro – Suttogás a sötétben című előadásnak, amely a fesztivál fődíjat hozta el, valamint színészi életműdíjat is kapott.
52 éve tagja a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának. „Erdély legaktívabb nyugdíjas színésznője” – mondták róla a Kolozsvári Rádióban.

Az elmúlt években többször nyilatkozta, hogy másodvirágzását éli, és hogy több mint tizenkét éve „hálistennek le sem esik a színpadról”. Mit fog játszani ősztől?

Kíváncsian várom a következő évadot! Remélem, ugyanolyan jól fogom érezni magam, mint eddig. Játszom Németh László Iszony című regényének színpadi változatában. Felújítjuk a Bélai Marcel rendezte Kohlhaas című előadást, azzal megyünk Szentendrére, de gondolom, helyben is fogjuk játszani. A Bocsárdi László rendezte Sopro – suttogás a sötétben című darabot pedig, amivel Kisvárdán nagy sikert arattunk, bukaresti fesztiválra visszük.

Ön már játszotta a tragikus sorsú Kohlhaas Mihály történetét, mégpedig Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában. Abban kit alakított? És miben más a mai Kohlhaas, mint az 1989-es bemutató?

Máriát játszottam, a házi mindenest. Az teljesen más jellegű, hagyományos stílusban készült, szintén kiváló előadás volt. Idefűznék egy kis történetet: elkészült az előadás, de az akkoriban működő vizionáló bizottság nem engedte közönség elé. Szerintem azért, mert túlságosan betalált az üzenete. Helyette gyorsan bemutattunk egy Csehovot. Aztán jött a decemberi változás, a forradalom, ami után már nem szóltak bele, hogy mit lehet játszani, mit nem, így nem dolgoztunk hiába, színpadra került az Egy lócsiszár virágvasárnapja is. Szerette a közönség. A mostani Kohlhaas előadásunk újszerű felfogásban készült, fiatalos, lendületes, sokrétű-sokrétegű, a megjelenési formájában is rendhagyó produkció. Meglepő szereposztással és Bélai Marcira jellemző stílusjegyekkel.

Mit szólt, amikor megtudta, hogy ön játssza benne Luther Mártont?

Kicsit meglepődtem, de csak kicsit. Mert nem ez az első férfiszerepem az utóbbi időben.

Méhes Kati a Kohlhaas című előadásban fotó: Szatmárnémeti Északi Színház

Igen, olvastam, hogy Sardar Tagirovsky a Csongor és Tündében a Fejedelem szerepét osztotta önre, Bocsárdi László pedig A nagy Romulusban Odoakert, a germánok vezérét.

Sardar indított el ezen az úton, a Fejedelem szerepével, bár azt nőiesítettük, Fejedelemasszonyra. A nagy Romolusban viszont már valóban férfit alakítottam, akkor vágattam rövidre hajam, amit annyira megszerettem, hogy azóta is így hordom. Talán azért osztanak rám néha férfit, mert van bennem egy olyan erő, ami ezekhez a szerepekhez szükséges. Mikor megkérdeztem Bélai Marcit, hogy miért én játszom Luthert, azt válaszolta, hogy erős, tiszteletreméltó egyéniségre, de nem vad katonára van szüksége. Olyanra, aki vitatkozik, meggyőz, lelke van.

Milyen volt vele a munka?

Nagyon szeretek Bélai Marcellel dolgozni, mert pontosan tudja, hogy mit akar. Minden szinten felkészült, legyen az gyakorlati, elméleti vagy akár filozófiai kérdés. Határozott elképzelése, egyéni látásmódja, sajátos stílusa van. Türelmes. Megerősít abban, amit jónak tart. Mikor megismertem a koncepcióját a Kohlhaasról, kicsit furcsának tűntek bizonyos dolgok. Nyilván azért, mert én a régi színházi iskolához tartozom. De amikor összeállt az előadás, azt mondtam magamban: na, ez így teljesen rendben van!

Méhes Kati a Kohlhaas előadás próbáján fotó: Szatmárnémeti Északi Színház

A Harag György Társulat YouTube-csatornáján fent van a 2014-ben bemutatott Antigoné. Abban is fantasztikusan játszik.

Balogh Attila, akkor szintén fiatal rendező, felkért engem és Tóth-Páll Miklóst, hogy mi ketten legyünk a vének kara. Furcsának is tartottam, kíváncsivá is tett az ajánlata. Izgalommal vágtunk bele, aztán nagyon megszerettük játszani. Ez a kíváncsiság azóta is végigkísér.
Ahány fiatal rendező, annyiféle stílus, elvárás. Kíváncsi vagyok rájuk és magamra is: értem-e a nyelvüket, bele tudok-e illeszkedni az új játszási módba úgy, hogy ne tűnjek porosnak, oda nem illőnek… Izgalmas kihívás!

Honnan ered ez a derű, szépség, ami a személyiségéből, megjelenéséből árad? Hogy tudott ilyen friss, energikus, élénk maradni? Mi a titka?

Nincs titkom, ha lenne, elárulnám. Talán az előbb említett kíváncsiság. Az utóbbi időben nagyon különböző típusú szerepeket kaptam, amikhez figyelni kellett magamat és a környezetemet, hogy ki tudjam bányászni a figurák karakterjegyeit. Ha egy új rendező jön, beülök azokra a jelenetekre is nézni a próbát, amikben én nem is vagyok, hogy hadd látom, jól értelmezem-e az instrukciókat. Figyelem a fiatalok kifejezési eszközeit. Persze rutinból is lehetne dolgozni, de én nem akarok „rákönyökölni” az eddigi szerepeimre, hogy vigyen az ár. Amikor módom van rá, más társulatok előadásait is nézem. Az alatt a több mint ötven év alatt, mióta színpadon vagyok, hatalmasat változott a világ s azzal együtt a színház is, és természetesen – vagy hála Istennek – én is!

Welbach Lola