Mindig azt keresem mi lehet a következő lépés - interjú Lőrinczy Györggyel

Színház Online interjú Spilák Klára 2026. szept. 10. 

6 év kellett ahhoz, hogy a Szentendrei Teátrum nyári évada minden elemében olyanná váljon, amilyennek Lőrinczy György megálmodta. Szerinte egy intézmény életében nagyjából egy ciklus szükséges ahhoz, hogy igazán láthatóvá váljon egy vezető elképzelése – ehhez azonban nem merev, hosszú távú tervek, hanem folyamatos figyelem, rugalmasság és a mai világban igen gyors változásokra adott kreatív reakciók kellenek.

A július 19. és augusztus 26. között zajló, 7 helyszínen 38 programot kínáló 2026-os nyári évad kapcsán a Szentendrei Teátrum és a Szentendrei Kulturális Központ igazgatójával fiatal alkotókról és generációk találkozásáról, koprodukciókról, közönségről, helyspecifikus színházról és arról beszélgettünk, hogyan válhat egy merész ötletből működő színházi megoldás, és hogyan lehet egy váratlan helyzetből is valami jót kihozni. 

Milyen szempontok alapján állítod össze az egész nyári programot?

Műfajilag mindenevő vagyok. Az érdekességet keresem és a színvonalat. És bevallom, az sem mindegy, hogy mögötte milyen emberi, művészi hozzáállást és minőséget látok. De minden látszat ellenére nem hiszek a hosszú távú stratégiákban. Talán inkább az az erősségem, hogy egy adott pillanatban vagy helyzetben meglátom a következő lehetséges jó lépést. Bevallom, magam sem tudom mindig megfejteni, hogy a döntéseimben milyen arányban van jelen a ráció és az emóció. Egy olyan kis költségvetésű fesztiválnál, mint a szentendrei nyár ráadásul nem is lehet mindent nagyon előre megtervezni: az ember beszélget kollégákkal tervekről, előadásokat néz, figyel és néha egyszer csak úgy állnak a csillagok, hogy még a művészek nyári naptára is összeér. Persze az utóbbihoz kell régi harcostársam, a nélkülözhetetlen Pavelka Saci ezer telefonja is.

A sokszínűség mellett még két dolog nagyon tudatos. Az egyik, hogy mindig igyekszem megtalálni a szakmai összefogások és együttműködések lehetőségét, pontosan tudom ugyanis, hogy ezek nélkül minden kulturális projekt sokkal drágább. A másik, ami most talán a leginkább foglalkoztat, a különböző generációk összekapcsolása. Fontosnak tartom megmutatni, milyen izgalmas lehet, amikor különböző generációk együtt gondolkodnak és dolgoznak, mert a fiatalabb és a tapasztaltabb alkotók találkozásából sokszor valami egészen új, innovatív és különleges dolog tud megszületni.

Ez a hatodik évem a Teátrum élén, és bármilyen kicsi és szabad projekt is ez, pontosan látszik, hogy amikor az ember átvesz egy intézményt, nagyjából egy ciklusra van szüksége ahhoz, hogy maradéktalanul fel tudja mutatni, mit gondol az adott projektről – hacsak nem áll rendelkezésére korlátlan pénzügyi forrás.

Lőrinczy György fotó: Schumy Csaba

A fiatal alkotók felkarolása mindig is fontos volt számodra, és idén nyáron is többen kaptak lehetőséget: a SICC Produkció mellett Nizsai Dániel és Bélai Marcel rendezése is bekerült a programba, Widder Kristóf pedig a Teátrum saját bemutatóját, a Haragosszigetet rendezte. Miért lett ez ennyire fontos ügy neked? 

Ennek személyes oka is van. A saját szakmámban már nagyon fiatalon komoly lehetőségeket kaptam. Sokat beszéltem Novák Ferencről, akinél elindultam, de Zimányi Zsófia is meghatározó szerepet játszott a pályámon: 28 évesen rám bízta az akkor legmenőbb magánügynökség, a Pentaton vezetését. Tulajdonképpen csak most fogom fel, hogy milyen bizalmat és lehetőséget jelentett ez.

Volt ugyanakkor olyan időszak is az életemben, amikor azt akarták elhitetni velem, hogy pályakezdőknek lehetőséget adni valamiféle kegy, amiért hála jár. Ahogy egyre idősebb és tapasztaltabb lettem értettem meg, hogy ha az ember bármilyen vezető pozíciót tölt be, akkor a fiatal tehetségek segítése nem kegy, hanem munkaköri kötelesség. Erre nagyon figyelek. És azt is látom, hogy egy fiatal alkotó akkor tudja igazán megmutatni a tehetségét, ha megteremtik körülötte a megfelelő anyagi és munkakörülményeket, és megkapja pluszban a szükséges kommunikációs támogatást is.

Nagy öröm volt például az idei saját premierünk, a Haragossziget sikere. Widder Kristóf rendező és Kupás Anna látványtervező munkáját a közönség és a kritika is nagyon jól fogadta, és olyan nézők, kollégák is felfedezhették Börcsök Olivér és Baranyi Emma érzékeny és finom színészi játékát, akik nem látták őket a Miskolci Nemzeti Színház előadásaiban.

És itt kapcsolódik mindez a generációk találkozásához. Ebben a produkcióban a fiatalok mellett ott volt Nádasi Erika szakmai tudásával és különleges energiáival, a darabot pedig a bátyám, Lőrinczy Attila írta, aki – én már csak tudom – szintén tud jókat mondani. De ugyanez másképpen megjelenik egy korábbi, idén is óriási sikerrel játszott bemutatónkban, Karinthy Ferenc Dunakanyarjában is, amelyet a szakma doyenje, Szinetár Miklós rendezett Szinetár Dórával és Makranczi Zalánnal, akik egyébként a próbafolyamat során maguk is rácsodálkoztak arra, mennyire aktuális Karinthy szövege, és ugyanezt tapasztaljuk a nézők reakcióiból is.

A SICC Produkcióval már van előtörténetetek is. Korábban a Frontátvonulás-sal léptek fel, most a Hamlettel érkeztek. Mit látsz bennük, ami miatt újra meghívtad őket?

Nagyon becsülöm a fiúkat azért, hogy elindultak ezen az úton. Számomra fontos, hogy egy ilyen kapcsolat ne egyetlen meghívásról szóljon, hanem legyen folytatása, és figyelemmel kísérjük, hogyan fejlődik egy fiatal társulat. Hat évvel ezelőtt nálunk mutatta be az Árvák című előadást az a csapat, amelyből később megalakult a Loupe Színházi Társulás, és amelynek akkor koprodukciós partnerei voltunk. Azóta látjuk, milyen utat jártak be, és hasonlót kívánok a SICC-nek is.

Többször említetted a koprodukciók és az együttműködések szerepét a munkádban. Miért tartod ezeket ennyire fontosnak?

Nagyon rossz tendenciának tartom, amikor akár a független, akár a szabadtéri színházakban úgy jönnek létre produkciók, hogy csak néhány alkalommal lehet színpadra vinni őket. Arra kellene törekednünk, hogy egy előadásnak legyen utóélete. A szabadtéri színházak pályázati támogatásának feltétele a saját bemutató, de éppen ezért én ezeket igyekszem koprodukcióban létrehozni. A Haragossziget például bekerül a Miskolci Nemzeti Színház repertoárjába, és külön öröm, hogy a Szkéné is meghívta, így a szezonban Budapesten is meg lehet majd nézni.

Ahogy a Novák Eszter és Czvikker Katalin vezette nagyváradi társulat is évek óta nyitott az együttműködésre: így jött létre tavaly a Kincses Réka rendezte Villámcsapottak és a Szegény Dzsoni és Árnika, Lázár Ervin gyönyörű meséje, amelyet Závada Péter és Szirtes Edina Mókus gondolt újra, öntött versekbe és zenébe. Különösen izgalmas, hogy Novák Péter a történetet a tánc eszközeivel, egy szülő–gyerek kapcsolat felől közelítette meg. Az, hogy a Szegény Dzsoni idén is visszatért, azért is nagy öröm számomra, mert ennek az új magyar zenés műnek a története tulajdonképpen az SZFE-n kezdődött. Abban a bábrendező osztályban, ahol először taníthattam színházi menedzsmentet, Szenteczki Zita egy vizsgafeladatként hozta az ötletet. Ebből indult el az a darabfejlesztési folyamat, amelyet aztán én segítettem továbbvinni, és végül Zita rendezésében megszületett az ősbemutató a Budapesti Operettszínházban.

Vezetőként hogyan egyensúlyozol a művészi elképzeléseid, a közönség igényei és a gazdasági szempontok között?

A közönség igényeit nagyon nehéz kiszámítani. Azt szoktam mondani, hogy ha előre tudnánk, mi fog működni, mindenki ugyanazt csinálná. Bevallom, az idei szezontól kicsit féltem, mert sok nehezebb anyag került a programba. Ehhez képest nagyon jó látogatottsággal mentünk, amire rettenetesen büszke vagyok. Amikor átvettem a Szentendrei Teátrumot, már akkor azt gondoltam, hogy Szentendréhez – elsősorban a város kulturális, képzőművészeti hagyományai miatt – egy elgondolkodtatóbb, komolyabb színházi műsorpolitika illik. Ráadásul úgy látom, hogy ebből hiány is van a nyári színházi kínálatban. Az elmúlt évek pedig azt mutatják, hogy a közönség valóban nyitott erre.

Ehhez a komplexebb kulturális élményhez kapcsolódik a Ferenczy Múzeumi Centrummal való együttműködésünk is. Borbély-Tardy Annával, a múzeum igazgatójával nagyon hasonlóan gondolkodunk arról, hogyan lehet a város kulturális értékeit összekapcsolni. Ennek egyik kézzelfogható példája, hogy a Teátrum jegyeivel a múzeum kiállításai is látogathatók, és nagy öröm, hogy ezen a nyáron több százan éltek ezzel a lehetőséggel.

Idén különösen sok előadás egy-egy sajátos szentendrei helyszínen talált otthonra. Ez tudatos irány a Teátrum műsorpolitikájában?

Igen. Évek óta szerettem volna minél több helyspecifikus produkciót, idén

végre ez is összejött. Aki ismeri a Teátrum több mint ötvenéves történetét, tudja, hogy az eredeti elképzelés éppen az volt, hogy Szentendre épületei, terei, kulisszái váljanak az előadások díszletévé. Ezt a Fő téren ma már egyre nehezebb megvalósítani, de idén öt estére – az Erkel Színházzal kötött nagyvonalú megállapodásnak köszönhetően – az Anconai szerelmesekkel sikerült visszahoznunk valamit ebből. Akkora siker volt, hogy még jegyeket is hamisítottak. Akiknek pedig nem jutott belépő, azok az utcáról akár ingyen is nézhették, ahogy ez annak idején Békés András és Zsámbéki Gábor idején is volt. Napközben pedig az ázsiai turisták boldogan szelfiztek a díszletek között.

A MűvészetMalom udvarában Kupás Anna díszlete úgy hatott, mintha az óriási épületből hasítottunk volna ki egy kis házat, a szerelmesek pedig egy valódi borostyánlugasba bújhattak. Olyan látvány született, amelyet egy hagyományos színházi térben csak komoly költséggel lehetne létrehozni. Én ebben az irányban hiszek. Nagyon szeretem a Városháza udvarát is, hangulatos, és a Fő térről lehet besétálni, de maga a színházi tér tulajdonképpen bárhol lehetne. Engem most sokkal inkább az izgat, hogyan tud egy előadás valóban kapcsolatba kerülni Szentendrével és azzal a konkrét hellyel, ahol megszólal.

Az idei műsor kialakítása előtt OSZT-válogatóként nagyon sok előadást láttam. Ennek köszönhető például a Kohlhaas meghívása vagy a Bérczes László rendezte, több díjjal elismert Reggel és este. Utóbbit a Vajda Múzeum kertjében játszottuk, ahol a szentendrei háztetőkkel és az óriási fával olyan volt, mintha a főszereplő halász kertjében lennénk, akit Pál Andris alakít egészen katartikusan. Büszke vagyok rá, hogy a Magyar Narancs kritikusa is azt írta: mintha itt talált volna igazán helyszínre az előadás.

A legmerészebb vállalás pedig a Szerelmi bájital volt. Amikor Vadász Dániel, a debreceni színház igazgatója mesélte, hogy Szabó Máté egy konditerembe, kondigépek közé álmodta meg az előadást, rögtön eszembe jutott a szentendrei szabadtéri kondipark. Megkérdeztem Mátét, nem csinálhatnánk-e meg ott, ő pedig azonnal igent mondott. Lehetett széket venni, de ingyen is le lehetett ülni a fűbe. Amikor azt láttam, hogy az emberek pokrócokkal, kisgyerekekkel, kutyákkal érkeznek, hallgatják Donizetti operáját, az arra biciklizők pedig megállnak és ott ragadnak, azt éreztem: ez a nyár egyik legszebb estéje.

A művészek hogyan fogadták, hogy ezúttal a megszokott színházi terektől eltérő helyszíneken kellett játszaniuk?

Az első pillanatban jeges rémülettel, az első próba végére bizakodással, az előadások végén pedig hihetetlen örömmel. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy akár Bérczes László, akár Szabó Máté vagy Cseke Péter bizalmat szavazott az ötleteimnek és a víziómnak. De említhetném Nizsai Danit is, aki a Robin Hoodot csinálta a Vajda Múzeum kertjében. Bevallom, jólesik, hogy amikor először kijönnek és körülnéznek, azt mondják: ha te hiszel benne, hogy működni fog, próbáljuk meg. Persze ennek megvannak a kiszámíthatatlan pillanatai is: egy drámai jelenet közben megszólal a harang, vagy beugat egy kutya. Az elmúlt években is voltak emlékezetes pillanataink. A MűvészetMalomban él egy gyönyörű macska, és soha nem felejtem el, amikor Mácsai Pál Örkény-egypercesei közben egyszer csak odasétált, leült Pali lábához, majd dramaturgiailag a lehető legjobb pillanatban felállt és távozott. Ilyet nem lehet megrendezni – és talán éppen ettől olyan különleges a nyári színház.

Idén a vízhiány és az energiaválság miatt egészen rendkívüli helyzet alakult ki. Ti úgy döntöttetek, hogy nem álltok le, hanem egy különleges megoldást választottatok. 

Ilyenkor sok múlik azon, hogy az ember mennyire figyel az adott pillanatra, és felismeri-e, hogy abban a helyzetben mit lehet megtenni. Mi úgy döntöttünk, hogy egy hétre kikapcsoljuk a színházi lámpákat, és elemes gyertyákkal, fényfüzérekkel oldjuk meg a világítást. Ehhez persze szerencse is kellett: éppen olyan esték következtek, irodalmi szalon Juhász Annával, koncertek, illetve más, kevésbé technikailag igényes programok, amelyeket így is meg tudtunk tartani.

Van azonban ennek egy másik oldala is. Jó néhány éve megtanultam, hogy ha menedzserként minden problémát pusztán problémaként élsz meg, akkor nagyon nehéz dolgod van, mert ebben a munkában folyamatosan jönnek a váratlan helyzetek. Ha viszont az ember megtanulja ezeket kreatív kihívásként felfogni, akkor nem az a kérdés, hogy már megint mi a baj, hanem az, hogy mit lehet kihozni belőle. Engem kifejezetten inspirál, amikor egy nehéz helyzetből végül valami működőképes, sőt akár jó dolog születik. Ez is ilyen pillanat volt. Természetesen bennünk is felmerült, hogy nem az lenne-e az etikus döntés, ha elmaradnának az előadások. Közben viszont azt láttuk, hogy amikor estére valamennyire enyhült a forróság, az emberek nagyon vágytak arra, hogy kimozduljanak, kiszakadjanak egy kicsit az egész nyomasztó helyzetből.

Ha már világítás: a Kohlhaas első előadásán is akadt egy emlékezetes pillanat, amikor többször elment az áram.

Igen, de szerencsére Bélai Marci remek rendezése eleve sokat kommunikál a közönséggel, ezért ezt a helyzetet is jól lehetett kezelni. A nézők és a színészek is nagyon jól reagáltak rá. Földes Eszter estjén aztán még ennél is különösebb pillanat született. Egy gyönyörű, drámai dal közben hirtelen zuhogni kezdett az eső, Eszter pedig éppen kijött a közönség közé, és ott folytatta az éneklést. Elindultam a színpad felé, hogy a szám végén leállítsuk az előadást, és intettem a zongoránál ülő Kovács Adriánnak is. A nézők közben a helyükön maradtak, végighallgatták a dalt, majd mire kitört a taps, az eső egyszer csak elállt. Mivel addigra már a nézők látóterében voltam, megszólaltam: „A művésznő elállította az esőt, mehet tovább az előadás.” Ilyenkor különösen fontos, hogy a közönség érezze a figyelmet és a törődést. Én mindig úgy gondolok a színházra, mint egy vendégségre, ahol a színházigazgató és a stáb a vendéglátó. Ezt a szerepet nagyon szeretem.

Kikből áll ma a Szentendrei Teátrum közönsége? Inkább a helyiekre számíthattok, vagy sokan érkeznek Budapestről is? És mennyire erős a szakmai jelenlét?

A közönség összetételét pontosan felmérni nagyon drága lenne, alapvetően a turistákban és a helyi közönségben gondolkodunk. És egyre több visszatérő helyi vendéget látunk. Különösen megtisztelő, hogy sokan egy ismeretlen programra is beülnek, mert bíznak bennünk, hogy érdemes lesz megnézni. Az Anconai szerelmeseknél jól látszott, hogy az Erkel Színház közönsége is megmozdult Szentendre felé, ami nemcsak nekünk, hanem a városnak és a helyi vendéglátóknak is jó. A szakmailag izgalmasabb előadásokra pedig természetesen a szakma is eljön. Ez fontos visszajelzés a művészeknek és nekünk is, de önmagában nem tölt meg egy nézőteret. Én alapvetően mindig a közönségnek csinálok színházat.

Mennyire szól bele az önkormányzat a Teátrum szakmai munkájába és a program kialakításába?

Teljes szabadságot kapok, fantasztikus bizalmat és – furcsa szó, de ezt érzem – tiszteletet a szakmai munkánk iránt. A pályám során egyetlen fenntartó részéről sem tapasztaltam még ilyen személyes jelenlétet és érdeklődést: Fülöp Zsolt polgármester és felesége Mariann, valamint Magyar Judit és Gulyás József alpolgármesterek szinte minden este ott vannak a Teátrumban, ráadásul fizető nézőként. Ez azért is különleges, mert amikor ősszel be kell számolnom a Teátrum eredményeiről, nem nekem kell elmagyaráznom, mi történt a nyáron: ők maguk mesélnek arról, milyen élményeik voltak.

A Teátrum nyári szezonja mellett a Szentendrei Kulturális Központ egész éves működését is irányítod. Hogyan kapcsolódik össze ez a két feladat?

Nyáron természetesen nagyon erős a Teátrum fókusza, de közben a Kulturális Központ programjai is folyamatosan zajlanak. Július közepén ott van a nagyon népszerű gyertyaúsztatás, a nyári évad végét követő hétvégén pedig a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva fesztivál, amelyen idén is rengetegen vettek részt. Szerencsére nagyon jó csapattal dolgozom. Az évközi programoknál én elsősorban az egész működést menedzselem, miközben a kollégáim önállóan viszik a mozit, a közművelődési területet, a Barlangot és a különböző helyszíneket.

Különösen büszke vagyok arra, hogy az elmúlt két évben sikerült felújítanunk a könyvtár 380 férőhelyes színháztermét, így ma már befogadószínházként is tudunk működni. Erre egyre nagyobb igény van. Az utóbbi években sokan költöztek ki a Dunakanyarba, és számukra fontos, hogy egy esti kulturális programért ne feltétlenül kelljen Budapestre utazniuk. Ha havonta többféle műfajú, színvonalas előadást tudunk kínálni, annak nagyon erős közönsége van.

A nyári szezon véget ért. Most pihenés következik, vagy már újabb szakmai kihívások foglalkoztatnak?

Pihennem mindenképpen kell, mert fizikailag elfáradtam, miközben lelkileg nagyon feltöltött ez a nyár. Amikor hirtelen véget ér egy hónapokon át tartó intenzív időszak, mindig marad bennem egy kis ürességérzet is. Most mégis azt érzem, hogy az idei nyár sikerei és a szakmában zajló folyamatok új szakmai ambíciókat ébresztettek bennem, és talán megtaláltam egy következő lehetséges lépést.

Spilák Klára