Az érzéseink szabadsága avagy rabsága - kritika a Haragossziget előadásról

Pótszékfoglaló kritika Csatádi Gábor 2026. aug. 14. 

…mennyire korlátoz vagy oldoz fel minket? Mennyire és mikor leszünk, lehetünk általuk igazán önmagunk, avagy épp csupán mintákat “lemásoló gépek” vagyunk? Lőrinczy Attila Haragossziget c. kortárs drámáját Widder Kristóf rendezte meg a Szentendrei Teátrum MűvészetMalom játszóhelyén csendesen zaklatott, magával egyre mélyebbre rántó örvényléssé arról, hogy a magunk körül látott életmintáktól való szabadulásaink közepette gyakorta mégis csak azoknak a másolására futja.

Egy oldalára fordított, egylégterű lakás néz velünk farkasszemet natúr faszínűen, amelyben minden bútorelem, berendezési tárgy rögzített, hogy ebben az oldalára és felénk fordítottságában is a helyén maradhasson (díszlet: Kupás Anna). Hihetetlen egyszerű igényességével, és evvel a kilencven fokkal el- és felénk fordítottságával minden konvencionális valóságérzékelésünket szerencsésen megzavarja, kizökkent, mert pont eme kizökkentés az, ami segít kapcsolódni. Amolyan megbillent, forog velünk a világ, a lét- és életérzés – és lám, az egykori Látszatélet egy óra alatt mosógépdobként körbeforgó díszlete sem kell hozzá -, pont annyira és pont oly módon, hogy minden esetleges sztereotípiákra számító elvárásunkat elengedhessük tőle.

fotó: Éder Veronika

Mert hát valljuk meg: mikor Baranyi Emma Stucija belép ebbe az emberes kockalakásba, és elkezdi mesélni a történetét, ami szinte azonos az anyja, a könyvtárosnő, Erika (Nádasi Erika) történetével – és eme azonosság nem csupán és csakis a “dobozban” való összezártságból adódik -, akkor könnyen támad az az érzésünk, hogy ez itt most megint egy “tipikus”, ‘80-as-’90-es évekbeli kisreál a saját, elbaltázott, középszerűségeinkben otthonosan dagonyázó életünkről.

Ám Baranyi Emma Stucijának játéka egyszerre oly cserfesen könnyed és a történet komolyságának súlyát éreztető, mégis egyre inkább a létezést beszűkítő, fojtogató módon megélve meséli mindezt, hogy egyszerre érezük ezt a “doboz” összezártságot, és emme doboznyi világ felborultságát – egy dobozét, amely oldalára fordul, és szertegurul belőle tartalma.

Stucija önmagát keresné, mint minden felnőttkorúsága küszöbén járó vele egykorú, ám anyja,  Erika alkoholtól és depressziótól egyre beszűkülő világa az ő világát is beszűkíti.

Baranyi Emma Stucija az élni akarás és az élni mégsem tudás holtágán fel és le evező, kiutat kereső, de mégsem találó csónakos. Annyira kompaktan eleven, és eme elevenségében magunkat is magunknak megmutató a játéka, hogy nehezen tudnánk a hátsó ajtón elslissszolni eme önszembesítés elől.

fotó: Éder Veronika

És pont ezt az önszembesítést mélyíti, viszi tovább e doboz tetején, az égbolt szabadsága és sötétsége alatt mesélve saját magáról, családi viszonyairól, Stucival való megismerkedésükről

Börcsök Olivér Zsomerje, olyan keresetlen őszinteséggel, nyíltsággal tolmácsolva nekünk ezt a Lőrinczy-szöveget – mely eleve az ízléses kíméletlenségével már önmagában sem a szalon dramatikusság keretei között mozog, hisz nála minimum mindig legalább egy balta lesz egy fejben -, hogy attól  egészen odaszegeződünk ehhez a történethez akaratlanul is. 

Zsomere a csendes, élni akaró lázadás útkeresője lesz így, aki nyíltszívűségével pont olyan “drogot” jelent mára már a hétköznapi létezéseink közepette, mint holmi parti drogok. Bódít, mert már elszoktunk tőle, hogy önmagunk érzéseit, szívbéli vágyait meghallgassuk és kövessük.

Nádasi Erika cigarettafüsttől, konyakillattól és az éppen aktuálisan szedett antidepresszánsoktól mámorosan bódult Erikája igazi delíriumos, bármikor, bármitől és bárhol szörnyeteggé, életpusztítóvá válni képes könyvtárosnő és anya. Olyan szelíd időzített bomba, bájosan jámbor zombi, mint bármelyikünk – pont azért, mert nem is tudunk róla.

És itt nem csupán az el- és megkeseredni tudás visszafordíthatatlannak ható lavinája az, ami maga alá képes gyűrni egy ilyen kaliberű nőt, mint ez a könyvtáros Erika, hanem Nádasi játéka, mely a mindannyiunkban ott lapuló “erikaság” mindenféle árnyalatát – legyen az a  skála bármelyik része, széle, vége – képes könnyed autentikussággal megmutatni.

fotó: Éder Veronika

Mert ez a megkeseredésre hajlamosság az, ami Widder Kristóf Haragossziget-olvasatában újra és újra felbugyog, szétgurul. mint felborult doboz tartalma, hogy szembesíthessen: nem minden érzelmi reakciónk, nem minden végzetesre és végletesre elszánt cselekedetünk  vagyunk mi magunk automatikus láncreakcióként. Widder Kristóf rendezésében hol a zene, hol egy hirtelen jött, teljesen szokatlan, nem remélt nézőpont billent ki, borít fel, talán pont azért, hogy semmit se gondoljunk magától érthetődőnek, avagy determinált automatizmusnak.

A harag hol, hogyan terem, kitől, miként öröklődik, hagyományozódik át, avagy hol, meddig tart az a keserűség, amely nem a miénk, csak “lemásoljuk”, és hol, hogyan leszünk ezektől már igazán szabadok, leszünk önmagunk?

Csatádi Gábor