“ŐS-OPERÁK” – Selmeczi György: Szent Jakab-játék, Szent Vitus-játék

A zenés színház középkori gyökerei jelennek meg Szent Jakab és Szent Vitus történetének feldolgozásában: Selmeczi György „ős-operái” a misztériumjátékok hagyományát ötvözi az operajátszás mai formájával. A műfajok találkozása egyfajta kortalanságot sugall a zenében, amelyben egyszerre van jelen az archaikus és a kortárs formanyelv, ezt erősíti Novák Eszter rendezése és Blaskó Borbála koreográfiája.

Az „ős-opera” mint műfaji megjelölés különösnek tűnhet. A Kárpát-medence archaikus keresztény közösségeinek egyházi és világi műformái (himnusz- és népének repertoár, a kolostori és iskolajátékok hagyománya, az egyházi és világi ünnepek, búcsúk zenés- táncos-alakoskodó színjátékai) azonban tálcán kínálják az összefüggéseket későbbi korok zenés színházi műfajaival, köztük az operával.

A szentéletrajzok gazdag és dramatikus cselekménye, helyenként igen életszerű, sőt humoros vonásai meghökkentően korszerű (kortalan) zenei-színházi formanyelvet sugallnak, mely minden esetben az operaműfajra is asszociál, és jól dokumentálja azt az interakciót, mely a középkor vallásos és „piactéri”, teátrális műformái között létrejött, mely azután az opera kialakulásához vezetett. Az egyéni és közösségi megszólalások váltakozása – melyek ismerősek lehetnek a betlehemes játékokból, vagy akár a passió formarendjéből –, magában hordozza a mindenkori színpadi eseménysor kialakulásának lehetőségét színház-, zene- és táncművészet együttműködésében.

Selmeczi György zeneszerző egy korábban kialakult különleges – a középkori misztériumjátékok, mirákulumok, illetve korai folklorisztikus – zenés színházi műforma kompozíciós gyakorlatát folytatja, ebbe a sorba tartozik a Szent Jakab-játék és a Szent Vitus-játék: Szent Jakab története közismert, legendáriuma vagy az El Camino mindenki számára ma is érvényes spirituális jelenség, de Szent Vitus (Szent Vid) (Kr. u. III-IV. század) kultusza is Európa-szerte elterjedt. Regényes életrajzuk századokon keresztül csiszolódott, rendkívül gazdag dramaturgia jellemzi, az életszerűség és a misztika egyidejű hatáselemei színpadra kívánkoznak.

Az archaikus himnusz-repertoár, a népének, a recitatív formák mind lehetővé teszik az érdeklődés folytonos fenntartását, a „történetmesélés” dinamikáját és a kortárs reflexiót egyaránt.A szerző természetesen nem törekszik filológiai természetű archaizálásra, sőt, nagy hangsúllyal kívánja beépíteni a kortárs zenés-színházi és táncszínházi formanyelv elemeit. Az előadás talán legfontosabb hatáseleme éppen az archaikus és a kortárs intonáció és formanyelv ütköztetésében rejlik.

Az előadói apparátus egy 12 tagú énekegyüttesből, egy fúvós- és vonóskvintettből és ütőhangszerekből, valamint a játszó személyekből (a Szent Jakab-játékban 6, a Szent Vitus-játék esetében 7 főből) áll.

Az előadás ideális közönsége a családok és a tizenéves korosztály, a választott tematika igen jelentős hozzáadott értéket képviselhet a magyar fiatalok általános történelmi- irodalmi-szakrális alapismereteinek bővítésében is. Hangvétele és stílusa (népmesei és regényes elemek, dinamikus cselekményvezetés, felismerhető zenei toposzok) alkalmassá teszi arra, hogy szélsőségesen különböző közönség-rétegeket is meg tudjon szólítani.

A librettót középkori szövegek alapján írta Selmeczi János

Játszák: Kiss Diána Magdolna, Berkó Boglárka, Kovács Dorottya, Szaplonczay Mária,

Fekete Gábor, Hajdú Péter, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Kurucz Dániel, Kerek Dávid,

Nemes Tibor, Polák Ferenc, Turi Péter, Vatamány Atanáz és a Színház és Filmművészeti

Egyetem zenés színész hallgatói

Közreműködnek a Camerata Seniorum tagjai és az In Medias Brass rézfúvós kvintett.

Vezényel: Selmeczi György

Koreográfus: Blaskó Borbála

Rendezte: Novák Eszter