Tata90 – online köszöntő

90 éves születésnapja alkalmából nem mindennapi ajándékkal lepték meg Novák Ferenc Tata rendező-koreográfust. A Kultúrpart a kerek évfordulóra létrehozott egy weboldalt novaktata.hu címmel, ahol rajongók, pályatársak fotókkal, videoüzenetekkel köszöntik a Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas művészt. Mi is köszöntöttük a honlapon és köszöntjük itt is Novák Ferencet, akinek nagy sikerű rendezéseire bizonyára sokan emlékeznek Szentendrén: A helység kalapácsa avagy botrány a faluban, 1991, Néptáncszvit, 1991, 1992, Kocsonya Mihály házassága, avagy a pénzen vett vőlegény, 1992.

Isten éltesse egészségben, boldogságban Novák Tatát! A Szentendrei Teátrum nevében tisztelettel és szeretettel kívánunk nagyon boldog születésnapot Péter Petra: Táncelőadások a Szentendrei Teátrum műsorában című tanulmányának részletével, amely hamarosan olvasható a Teátrum 50 évét feldolgozó tanulmánykötetben. A színháztörténeti kiadvány hamarosan megjelenik, addig virtuálisan szeretnénk átnyújtani egy példányát: https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/

A kilencvenes évek: Novák Ferenc és tanítványai

A Szentendrei Teátrum rendszerváltás utáni első évtizedének táncműsorát a Novák Ferenc szakmai ernyője alatt működő együttesek, vagy a Novák „köpönyegéből kibújt” alkotók jelenléte határozta meg. 1991-ben és 1992-ben a Honvéd Együttes táncjátékai és a Közép-Európa Táncszínház mesejátékai voltak műsoron. Ekkor valósul meg a Teátrum történetének két táncos koprodukciós előadása a Bihari János Kulturális Egyesülettel való együttműködésben (1992, 1993). A következő évben mindkét koprodukciót újra műsorra tűzte a Teátrum. Később egy újabb vendégjáték következett: 1997-ben a Sámán Színház. Közben Ruszt József a Pikko hertzeg és Jutka Perzsi (1993) című darabot újra elővette, és a vásári színjáték hagyományának szellemében állította színpadra. A produkcióhoz Sebő Ferenc írt új zenét, a koreográfiákat Foltin Jolán készítette a Bihari Táncegyüttes közreműködésével.

Mielőtt rátérek a koprodukciós előadások bemutatására, érdemes alaposabban szemügyre venni ezt a szakmai kapcsolatrendszert. A forrásvidék a Bihari János Táncegyüttes, amely 1954-ben alakult Novák Ferenc vezetésével. Kultúrtörténeti kontextusként a Rákosi-korszak kultúrpolitikájára érdemes egy pillantást vetnünk. Az ötvenes évek elején nagy számban alakultak amatőr néptáncegyüttesek, amelyek társadalmi bázisa a Gyöngyösbokréta-mozgalomban a háború előtt már létezett, csak ideológiai áthangolásra volt szükség. A Rákosi-rendszerben a nemzeti konzervatív kultúra domesztifikálása keretében a Népművészeti Intézet szervezte az amatőr népi mozgalom életét. Az ötvenes évek elején „boldog-boldogtalan együttest alapított”, a néptánc elkezdett devalválódni, a pedagógiai szempontok helyett a könnyen betanítható produkciókat preferálták. A színvonaltalan néptáncszámok a legkülönbözőbb társadalmi események kötelező, rituális elemévé váltak.[26] Annak ellenére, hogy 1956 után megcsappant a táncegyüttesek száma, az 1960-as évek közepére kb. 40–50 ezer felnőtt (2500 csoport) és 12 ezer gyerek (500 csoport) volt tagja országszerte amatőr néptáncegyütteseknek. Az úttörőmozgalom ugyanis a mindenkinek járó művészeti nevelés égisze alatt támogatta a néptánccsoportok működését. A tömegmozgalomhoz a mindenkori pedagógushiány jelensége kapcsolódott. 1957-től a Népművelési Intézet igyekezett magas szakmai színvonalú képzéseket és továbbképzéseket biztosítani, de hatósági jogköre nem volt, így gyakorlatilag bárki vezethetett néptánccsoportot. 1980-ban a körülbelül 1500 működő csoportra nagyjából 620 képzett pedagógus jutott.

Ebben a közegben a Novák Ferenc vezette Bihari már a megalakulásától kezdve a minőségre, a hosszú távú pedagógia munkára, az alkotói invencióra építette szakmai munkáját. A későbbi eseményeket meghatározta, hogy alkotóműhelyként tekintettek magukra, és önképzőkört hoztak létre, melynek vezetője Éri István régész volt. 1956 után Szigeti Károly és Györgyfalvay Katalin is dolgozott a Bihariban, mielőtt 1962-ben átvették a Vasas Táncegyüttes vezetését. Tímár Sándor a Bihari utánpótlását vezette, mielőtt 1958-ban a Bartók Táncegyüttest megalapította. Az ötvenes évek második felében tehát volt néhány évnyi „történelmi pillanat”, amikor a későbbi magyar iskola tagjai – Kricskovics kivételével – részt vettek a Bihari műhelymunkájában. A munkájuk minőségét mutatja, hogy 1957 nyarán gyerekcsoportjukkal a csehszlovákiai Strážnice-ben 1946-ban alapított Nemzetközi Folklór Fesztiválra utazhattak. A siker hatására kapta vissza Novák a korábban ideológiai okokból bevont táncpedagógusi működési engedélyét. A másik szakmai elismerést felemás módon kapták: 1958-ban Llangollenben, az 1947-ben alapított zenei és táncfesztiválon az együttest hivatásosnak minősítették, és ezért kizárták az amatőröknek szervezett versenyből. 1960-ban pedig a dijoni nemzetközi fesztiválon az együttes elnyerte a nagydíjat.

Ebbe a pezsgő szellemi, alkotói és pedagógiai műhelybe lépett be Foltin Jolán 1959-ben, ahol először táncosként, később koreográfusként, asszisztensként és pedagógusként is működött, 1982-ben pedig, amikor Novák a hivatásos Honvédhoz szerződött, átvette férjétől a Bihari művészeti vezetését, melyet 1991-ig látott el.

A Szentendrére meghívott Közép-Európa Táncszínház és Sámán Színház Szögi Csaba, illetve Horváth Csaba révén szintén kapcsolódott Novákhoz, bár alkotói munkásságuk ekkor már a kortárstánc irányába nyitott. Szögi Csaba nyolc éven át volt Novák asszisztense a Honvédban, mielőtt 1988-ban átvette a Népszínház Táncegyüttesének vezetését. Szögi és három kollégája – Bognár József, Énekes István és Janek József – a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben találkoztak, ahol 1983-tól alkotóműhelyt működtettek, innen pályázták meg a Népszínház Táncegyüttesének vezetését. 1989-ben ők nevezték át az önállósodó táncegyüttest Közép-Európa Táncszínházra. A Teátrum műsorába meghívott két gyerekelőadás (Mesenincs királyfi, 1991, valamint folytatása, a Hová, hová Hétrőfös, 1992) szerzője Janghy B. Zita. Ez a választott (ál)név a négyőjükből álló alkotói kollektíva neve.

A Magyar Éva által 1995-ben alapított Sámán Színház egyik tagja, Horváth Csaba a néptánc szak elvégzése után 1987 és 1992 között a Honvéd szólistája volt. 1997-ben kettejük egy-egy koreográfiája (Virrasztás – Duhaj és Virrasztás – Ringató) kapott meghívást Szentendrére.

Két koprodukciós előadás: Foltin Jolán mesejátékai

A Szentendrei Teátrum és a Bihari Táncegyüttes koprodukciójában Foltin Jolán által készített két zenés-táncos mesejáték olyan pillanatban jön létre, amikor a rendszerváltás utáni bizonytalanságból éppen talpra állni igyekeztek a biztos gazdasági háttér nélkül maradt táncműhelyek. Hogy rávilágítsak a két előadás helyi értékére a Bihari János Kulturális Egyesület oldaláról, a rendszerváltás gazdasági hatását és Foltin sok éves néptánc-pedagógiai munkásságát kell megértenünk.

Nem egyedülálló, hogy a rendszerváltás hatására a szakszervezetek és más állami szervezetek által fenntartott művészeti csoportok nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Hirtelen eltűnt mögülük a stabil gazdasági és szervezeti háttér. A Bihari a kezdetektől a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete (HVDSZ) együtteseként működött. 1990-ben az együttes megkongatta a vészharangokat. A szokásos évadzáró műsorukat A harminchatodik év címen mutatták be április 30-án, amelynek a szórólapján és a sajtóban is széles körben kommunikálták, hogy a nagy hagyományú együttes léte veszélybe került.[32] Teljesen át kellett gondolni a működési kereteket. Májusban alapítványt, októberben egyesületet hoztak létre. A korábbi fenntartói források pótlására ekkor az egyesületi tagok – azaz a táncosok – befizetéseiből, valamint pályázati forrásokból kezdtek gazdálkodni. Felismerve, hogy a probléma nem csak a sajátjuk, széleskörű összefogással 1992-ben létrehozták az országos hatókörű Örökség Gyermek Népművészeti Egyesületet, melynek Foltin Jolán volt az alapítója és első vezetője. A túlélést az tette lehetővé, hogy a Bihariban olyan közösség alakult ki, akik valóban saját ügyüknek tekintették az együttes fenntartását. Ekkoriban körülbelül 300 tagja volt a Biharinak, melyből 250 gyerek (ötéves kortól). Foltin a kilencvenes évek elején részt vett az alapfokú művészeti képzés tananyagának kidolgozásában is. 1995-től az iskolarendszerű képzéshez való csatlakozással további forrásokat tudtak bevonni a pedagógiai munka támogatására. Ebben a nehéz helyzetben jött létre a Szentendrei Teátrummal a két koprodukciós mesejáték, melyet néhány felnőtt művésszel kiegészülve egy nagy létszámú gyerekcsoport adott elő.

Foltin Jolán táncpedagógiai munkásságának több évtizedes múltja volt a darabok születésekor. A Bihari Együttes már a megalakulás óta foglalkozott utánpótlásképzéssel, akkor még tízéves kortól, később, ahogy a felnőtt táncosok gyermekei is egyre nagyobb számban vonódtak be az együttesi életbe, a rendszeres képzés már 6–7 éves kortól elindult. De Foltinnak van olyan koreográfiája – a Babázó –, amelyben 3 éves gyerekek is játszanak. És nemcsak, illetve főleg nem színpadi értelemben játszanak, hanem a szó szoros értelmében: olyan népi gyerekjátékokat játszanak nagyobb lányokkal együtt, amiket ma Ringató-foglalkozásokon tanulnak újra a kisgyerekes anyák. Foltin kompozícióinak erejét ezeknek a játékoknak az összefűzése, a feszes, de nem feszített tempó, a pontos és mégis játékos előadásmód, valamint a finom dramaturgiai megoldások adják. Ahogy például a Babázó végén a nagylányok kivonulnak a kicsik mellől („haj madár haj, nem őrizlek többet én, férjhez megyek az idén”), hogy a felnőtt női és a játékkal is megidézett anyaszerepbe lépjenek át, az hirtelen komor törést ad a gondtalan gyermekkort mutató játéknak.

A Bihariban a gyerekcsoportok oktatását a kezdetektől fogva komoly szakmai munkának tekintették. A pedagógiai munka célja nem a koreográfiák betanítása, hanem a népi kultúra, játékok, dalok, táncok világának megélése volt. Foltin – aki 16 éves kora óta tagja a Biharinak – Györgyfalvay Katalint és Szigeti Károlyt tartotta mesterének. Nemcsak az irodalmi szövegek alkalmazásában, de a Györgyfalvay által is kedvelt népi játékok koreografikus mintázatainak használatában is követőjük lett. Dramaturgiai gondolkodásmódja is inkább hasonlított a Györgyfalvay által kedvelt montázsszerű szerkesztéshez, mint a lineárisabb logikát követő Novák-féle táncszínházi irányzathoz. Az irodalmi szövegek, elsősorban ritmikus versek használata (akár zenei kíséret nélkül is) a mozdulatművészeti hagyománynak is része volt. Foltin azonban a népi játékok, mondókák, dalok világában tapasztalta meg, hogy a szövegmondás, az éneklés és a mozgás egymással szorosan összefügg. Ezt a szemléletet kapta örökségül Osskó Magdától is, aki az ötvenes évektől a Népművészeti Intézet munkatársaként országszerte aktívan tanított a pedagógusképzésben. „Koreográfiái lírai darabok, gyakran irodalmi indíttatásúak. Kányádi-vers, Arany-ballada ihlette kis világokat teremtett, női sorsokat ábrázolt, pasztell, finom színekkel mutatta meg a magyar néptáncokban rejlő finom költészetet” – írta róla Foltin.[35] S hasonlóan vélekednek Foltinról az ő kompozícióit értékelő kritikusok is. Foltin nemcsak koreográfusként, de pedagógusként is Osskó és Györgyfalvay nyomdokaiban járt, amikor táncpedagógusoknak szóló módszertani kiadványsorozatban jelentette meg az általa gyűjtött, használt népi játékokat, mondókákat.

Irodalmi szövegre készült mozgásanyagot komponált már az első, nagy sikerű, felnőtt csoportnak készült művében is. A Szerelem, szerelem (1975) című darab szövegére Kiss Anna Fabábu című kötetében talált rá. Későbbi kompozíciós módszere már ebben a műben tetten érhető. A háromtételes műbe (gyerekjáték, körtánc, ugrós) olyan szépen simult bele a népköltészetet megidéző szépirodalmi szöveg, hogy az 1977-es Szolnoki Fesztiválon fel sem tűnt az autentikusságra kényes nézőknek. Ezután személyes barátságba is került a költővel, s amikor jött a Teátrum koprodukciós felkérése, úgy döntött, nem autentikus népköltészetből, hanem Kiss Anna verseiből építi fel a mesejáték történetét, amelyeket Rossa László és Kiss Ferenc zenésített meg.

A Holdnak háza van (1992) fiktív ideje egy iskolaév, kerettörténete egy gyerekszerelem, melynek rögös útjait az egyetlen felnőtt szereplő, a Molnár Piroska alakította Odútündér egyengeti. Az Odútündér – hol máshol – a Szentendrei Városháza udvarán álló fa odvában lakik, és a kamaszlány szerelmi nehézségeit hallva, vigasztalásul Szindbád iránt érzett beteljesületlen szerelmének emlékét egy csodatükörből idézi föl. Közben a főszereplő Lukács Adrienn által elmondott rövid prózaversekből „megtudhatjuk, hogy a játékok úgy terjednek el, mint a kanyaró, hogy az iskola nem való semmire, hogy a világvége a csordakútnál van, és hogy Amerikában feltalálták a szagos mozit”. A kamaszlány által szavakkal megidézett világ felnőtt szereplői csak a képzeletben jelennek meg: öreganyám, öregapám, Rebeka néném, Beke bácsi és a suszter sárkányokról, világvégéről, angyalokról és ördögökről beszélnek. A történés jelenidejében 40–50 különböző korú gyerek játszik, énekel, mondókázik, táncol. A mondókák, énekek, versek szövetéből pedig kirajzolódik egy kamaszlány és kamaszfiú egymásra találásának egyszerű története, Foltin felnőtteknek készült koreográfiáihoz hasonlóan ezúttal is a női, azaz most a lány szemszögéből. Kezdve a kislányok kíváncsi várakozásától „Katica, Katica, merre megyek férjhez…”, a csúfolódókon „egy pár szerető, holnap lesz az esküvő”, az elkeseredésen át „minden kofa jópofa, csak a fiú goromba” a menyegzőre készülődésig: „Aranyhintó áll az utcán, heten adják rám a szoknyám (…) / Járok olyan fényességben, elfakul a nap az égen”. A hangsúly viszont nem is ezen a történeten van, hanem azokon az érzéseken, amelyeket a szereplők mindeközben átélnek. Az érzelmi világ gazdagsága nem dramatikus jelenetekben, hanem a közösség játékaiban mutatkozik meg, így a párocska története kortól független, általános emberi tapasztalatként jelenik meg. A montázsszerű szerkesztéssel működtetett feszes dramaturgia megható pillanata, amikor a párkereső gyerekjáték terébe felnőtt párok lépnek be, és a gyerekpárok helyére állva – filmes vágástechnikát idéző szerkesztéssel – egy pillanat alatt válik a gyerekjátékból életre szóló kötelék.

A lány-darabot követően a Bánomfai bolondulás (1993) témája különböző férfiszerepek többnyire humoros-ironikus megjelenítése. A bolondozást ezúttal is Molnár Piroska irányítja: „Lazul a konty a világba, megindul a kalap máma” – adja meg a játék indítását. Az előadás szövegét ezúttal kizárólag Kiss Anna-versek alkotják, a dramaturgia is egyszerűbb: egy-egy vers egy-egy önálló jelenetet hoz létre. A jelenetekből nem egyetlen történet áll össze, hanem szerepjátékokat látunk: a szereplők három nagy ládából veszik magukra a jelmezeket, és mint világutazók, számos kultúra – magyar, mongol, török, francia, spanyol, flamand, kínai – zenei és táncvilágát idézik meg. Megismerhetjük Terek kánt, aki háromszor is a saját orrán próbálja lecsapni a legyet, Pimpó lovagot, aki sáfrányszínű harisnyájában indul harcolni, de „feltöri a nyereg a nevezetes helyen”, a Haszkovói Csücsü béget, aki az éneklést megtagadó madara ellen Padlizsán pasa seregét hívja harcba, a spanyol admirálist, aki térdszalagjára büszke és számos más alakot. Szinte megsajnáljuk a szerencsétlen férfiakat, akik uralkodóként, hódítóként, lovagként, harcosként lépnek elénk, de rendre kiderül, hogy kicsinyesek, nem elég bátrak, kényesek, nevetségesek, szóval nem azok a hősök, akiknek hisszük őket, és mutatják magukat. Cukrosvíz epéjű királynak és folyton zsörtölődő feleségének viccesre hangolt jelenete a házastársi erőszakot tematizálja, de nem kritizálja: a királyné „ha éppen olyan a napja, a királyt is képen csapja”, mire a király „jámborságát megtagadja, a királynét képen csapja”, végül „azóta is háborúznak, egymásra nagyokat sóznak”. Az előadás legnagyobb erőssége Kiss Anna versei mellett a változatos és önmagában is humoros zenei világ, melyet Cserepes Károly készített. Ehhez hasonlóan fegyelmezett játék társul, ahogyan az előző darabban is, azonban a gyerekjátékok közismert struktúráinak jelképes világa helyett ezúttal a szövegek által felidézett történetek megjelenítésén van hangsúly. A szerepjátékok esetenként átalakulnak a gyerekek saját tapasztalatává, mint Pimpó lovag és az őt ápoló fehérnép esetében, de nem ez jellemzi a jelenetek dramaturgiáját, hanem a címben is jelzett önfeledt bolondozás.

Foltin Jolán: Bánomfai bolondulás, 1993., A Szentendrei Teátrum és a Bihari Táncegyüttes koprodukciója, Fotó: [n. n.] (1993). HUNGART © 2019