Gergye Krisztián: Nincs olyan előadásom, amiben ne lenne képzőművészeti ihletettség, a debütálásom is Egon Schiele életművéből készült. Szintézisre törekszem – a társulatom mottója is ez: azt hiszem, azt sikerült mindig elkerülni, hogy egy képzőművészeti alkotás csak háttere legyen valaminek, hogy egy életmű hátán lovagoljak. Ami nagyon izgalmas, hogy a jelenben beszélünk, s nem csak a kortárs képekről, a már nem élő szerzők műveiről is. Egy teljesen új idő szempontjából sokkal mélyebben tudok előadóként a képekhez kapcsolódni, de azt gondolom, hogy ez a nézőnek is új, másfajta rálátást, kortárs kontextust ad.
Revizor: A három évvel ezelőtti Szinesztézia előadásodhoz, mint ahogy az újragondolt verzióhoz is, a Ferenczy Múzeum alkotásaiból válogattatok. Korábbi, A tér testamentuma koreográfiádat a saját festményeid ihlette. Máshogy viszonyulsz ilyenkor a képekhez?
GK: Nagyon érdekes ez, mert akár pofátlanul is merek viszonyulni más képzőművészek alkotásaihoz; azt érzem, hogy van bennem egy kivételes érzékenység, amivel nagyon bele tudok simulni mások festményeibe. A saját képeknél van egy furcsa szemérem, hogy milyen jogon tolom előre a magam alkotásait, de abban a pillanatban, hogy azok is falra kerülnek – mint A tér testamentuma – megtörténik valami elszakadás, egy más rálátás jön létre. Egy-egy kiállítás – mert a szubjektivitás máshogy működik – segít a lezárásban, és abban, hogy egy következő történetbe beleléphessek.
R: A pofátlanság mit jelent?
GK: Azt, hogy nem nyomja agyon az embert a tisztelet. Ahogy egy képhez is oda kell merni menni, úgy az előadásaimban is igazi befogadói helyzetet próbálok létrehozni. Elképesztő remekművek vannak raktárba zárva, sok nem a megérdemelt helyén van – valahogy nem elég az idő, amit ezekkel a remekművekkel töltünk. Azt gondolom, hogy minden ilyen performansz, hacsak rövid időre is, de újra kontextusba és a figyelem fókuszába emeli őket.
R: Ráadásul elszakadhatsz a beégett művészettörténeti kánontól. Mennyire fontos, hogy valami új kontextusba helyezd a képeket?
GK: Nekem létszükséglet, hogy a képek valódi ereje, élete és erőtere kerüljön előtérbe. Elképesztő kulturális örökségnek vagyunk a birtokában, ha folyamatosan frissen tartanánk ezekkel a remekművekkel a kapcsolatunkat, a rálátásunkat, akkor újra és újra emlékezetünkbe idéznék, hogy kik is vagyunk mi. Nagy szavaknak tűnnek, de azt gondolom, hogy jobb és szebb lenne a világ, ha ezekkel a művekkel folyton frissen tartanánk a kapcsolódásunkat, a kommunikációnkat. Valami ilyesmi a célja annak, hogy képzőművészeti alkotásokkal próbálok kapcsolatot teremteni, s ezért örülök nagyon a Szinesztézia 2.0 előadásnak, mert újra frissül a rálátás. Az eredeti Szinesztézia előadásra Kígyós Fruzsina művészettörténész segítségével válogattam ki a képeket a Ferenczy Múzeum raktárban lévő műveiből, az előadás után készült el a múzeum állandó kiállítása, amiben számos általam használt kép szerepel. Izgalmas visszaigazolása annak is, hogy érdemes volt beletúrni a raktárba. A mostani előadásba a régiek mellé új képeket is válogattam.
R: Izgalmas lenne ebben a térben nem csak a kivetített képek előtt látni az előadást.
GK: A képek vetítése és az abba való belehelyezkedés nyilván már egy továbblépés, ott a művek nem az eredeti méretükben jelennek meg, de ez nagyon izgalmas vizualitást eredményez, jól bele lehet simulni az adott képbe, ami egy festőnél nagyon minimális gesztus, de a nagy méretű kivetítés hatása rendkívüli. És ahhoz képest az ember léptéke egy minimális gesztus felnagyítása, ami megrendítő élmény és tapasztalat. Persze az mindig dilemma, hogy a vetített képnek ebben a nagyon erős vizuális világban milyen ereje van, éppen ezért az előadás előzményeként mindenképpen szeretnénk Nagy Csillával, a táncpartneremmel tárlatvezetést is tartani az eredeti művek előtt.
R: Azért, hogy a néző is megélhesse azt, amit ti kaptatok az eredeti művektől? Beavatás?
GK: Hogy a valós találkozás történjen meg, és azt láthassa, mi hogyan találkozunk az eredeti művekkel, és utána közösen tudjunk léptéket váltani. Ha már érzékelted a kép igazi auráját, hagytad, hogy beleégjen a retinádba, utána már a visszaemlékezésből egy újabb lépcsőfokot tudunk tenni, s még inkább belemenni a képek mélységébe.
R: A három évvel ezelőtti előadás lazán kapcsolódó etűdökből állt, de közben történeteket is mesélt, emberi érzelmeket. A képek válogatásánál mi az elsődleges: hogy az beszippant téged, vagy ami fűzi egységgé a festményeket?
GK: Az elsődleges az volt, hogy mi az a revelatív erő, amikor valami megragad, ami előtt megállsz. És hogy valós, érzelmi és zsigeri érintettség legyen a műalkotásokkal. Az előadás nagyon érdekesen halad a figuralitástól az absztrakcióig, ezért mindig törekszem olyan érzékelhető emberi történeteket, gesztusokat is mögé rakni, ami kapcsolódási, kommunikációs felületet ad a nézőnek. Ilyen szempontból vannak történetek, de az új előadásban is etűdök vannak, hasonlóan az első dramaturgiájához.
R: Ha ennyire a zsigeri befogadás a fontos, utánanézel-e a művek történetének? Jegyzetelsz a koreográfiához?
GK: A képi élmény nagyon sok mindent hoz magával, néha csak a geometriai helyzeteket, hogy például mik azok az üresnek hitt terek, ahova belefér még egy táncos, amitől az egész kép átértékelődhet. Utánanézek az életműveknek, hogy milyen kontextusban készült a kép, de nem ez az elsődleges, a legérvényesebb a kép pillanatnyi ereje. Ami nagyon érdekes ezeknél az etűdöknél, hogy hogyan lehet átmenni az egyik képből a következőbe, és hogy hogyan reflektálnak egymásra ezek a műalkotások. Míg az első verzióban főleg a képekkel eltöltött időre, s annak a lassúságára figyeltem, most sokkal inkább figurális találkozási felületeket szeretnék bevillantani a nézőknek. Hogy például Bartl József bábuja hogyan találkozik Deim Pál figuráival, vagy Bálint Endre imádkozó alakjai hogyan kapcsolódnak egymásba Anna Margit karaktereivel. Ebben az új előadásban vizuálisan kicsit jobban felpörgetném az eseményeket, miközben nem szeretném elveszíteni az időtlenséget. A képzőművészet és a tánc találkozásánál nem feltétlenül a tánc érdekel, a festmények mozdulatlansága fog meg, az az álló idő, amibe tökéletesen belesűrűsödik valami. Ez érdekel a táncban is, hogy olyan megrendítő erejű jelenlét jöhessen létre, amiért ezeket érdemes csinálni.
R: A Szinesztézia 2.0 verzió egyfajta önreflexió is: ez a te elmúlt három éved, a mi elmúlt időnk. Mi hat arra, hogy változtatsz, mi értelmeződik újra?
GK: Minden és semmi. Egy műalkotásra ránézni három év távlatából, az elképesztően sok mindent elindít az emberben. A három év alatt megélt tapasztalatok, hogy mit tart baklövésnek, mellébeszélésnek, mit fontosnak. Ezek olyan erős dinamikákkal csapják meg az embert, hogy megcsinálja ugyanazt a gesztust, de biztos már máshova tevődik a sűrűség, a fókusz. Ettől könnyebb elkerülni a mellébeszélést. Nagyon jó, hogy most egy új verziót lehet csinálni, ami sokkal sűrűbb, és talán bölcsebb és mélyebb lehet majd.
R: Lehetett volna, ahogy sok esetben, önálló est is…
GK: Nekem nagyon fontos Csilla jelenléte a történetben, mert néha az ember kicsit már unja magát. Elég sokat tapasztaltam, megvannak a bevett módszereim, de Csilla nagyon frissen tart, érdekes az ő eltérő szemszöge. Nagyon szeretnék egyre több táncost bevonni ebbe a fajta képzőművészeti „analízisbe”, mert elképesztően fontos, hogy képeken keresztül tudjunk kommunikálni. Csilla fantasztikusan érzékeny, bölcs testű, izgalmasan tudatos lény, miközben a szellemi megközelítése is nagyon érzékenyen és intuitív.
R: Szereted te magad megválogatni az előadás tereit. A korábbi előadást a Szentendrei MűvészetMalomban mutattátok be, jártatok vele Kőszegen, most a Szentendrei Városháza lesz a helyszín. Mennyire határozzák meg az előadást a különböző terek?
GK: Egyre kevésbé válogathatom meg, de valóban vannak nagyon fontos terek, mint például a szegedi Régi Zsinagóga, ahol olyan atmoszféra van, hogy mindegyik előadásom valami pluszt tudott kihozni magából. Kezdetben picit idegenkedtem a Városházától, de itt rendeztem meg két éve a Macskadémon című darabot, és nagyon megszerettem a teret. Megvan benne Szentendre atmoszférája, mégis neutrálisabb. Az udvaron a háttérben egy gesztenyefa áll, ami reflektál Ferenczy gesztenyefás képére, így biztos, hogy az lesz a nyitókép.
R: A klasszikus művészek mellé az előzőben, és most is beválogattál élő művészeket. A folytonosság, az időtlenség miatt?
GK: Sajnos semmit nem változik a világ, a most elkészült képek nekem ugyanolyan sűrű mélységben tudnak beszélni a világról, mint a már kanonizált, hatalmas életművek. Az értéket folyamatosan közvetíteni kell a közönség felé, amiben a kortársak jelenléte nélkülözhetetlen. Ugyanúgy, sőt néha nagyobb fajsúlya van, mint a már kanonizáltaknak, de nekem a kettő együttes jelenléte biztosítja a kulturális örökségben való létezés biztonságát.
R: Újrakanonizálás is?
GK: A képnek önmagában is van ereje, egy fantasztikus mestermű egy kortárs műalkotással együtt azt mutatja, hogy ezek az erők tudnak valamit. A műnek az önerejét felismerni, felmutatni, csodálatos, gyönyörű párhuzamosság. Az ember látja, hogy valahogy benne van a világban, s tudja, hogy vannak ilyen viszonyulási pontok, és megnyugodhat, mégis van értelme ebben a világban léteznie.
Marton Éva