Látvány és katarzis

Fekete Anna tervezi a Hamis hang díszletét és jelmezeit. A francia kamaradarabot a Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda augusztus 22-én mutatja be Szentendrén.

Egy darab látványvilágának megalkotásakor általában különválik a díszlettervezés és a jelmeztervezés szerepköre. Hogyhogy mindkét feladatot elvállaltad?

Általában csak díszleteket tervezek, de most Károly (Ujj Mészáros Károly rendező) és (Tibor (Orlai Tibor producer) kifejezetten erre kért fel. Szerették volna, ha egy kézben marad mindkét tervezési feladat, hiszen ennél a kamaradarabnál a díszlet is kis léptékű és csak két karaktert kell felöltöztetni. Szerintem jót tesz a látványnak, hogy egyben tudunk gondolkodni a színekben és hangulatokban. Többnyire csak a díszletekkel foglalkozom, de most nagyon örülök, hogy Vasvári Csabának és Nagy Dániel Viktornak tervezhetek jelmezt, mert mindkettőjüket régóta ismerem.

Könnyebbség olyan színészeknek tervezni, akiket személyesebben, mélyebbről ismersz? A jelmez végül is a karakteré, akit a színész megformál…

Az, hogy a színész alaptulajdonságaira ráerősítünk vagy ellenpontozzuk, keményebbé tesszük vagy halványabbá, öregítjük vagy fiatalítjuk, mind a jelmez szerepe. Addig nem is lehet megtervezni egy jelmezt, amíg nem tudjuk, kié lesz. Nemcsak az alkata vagy magassága miatt, hanem a karakterjegyei, a kisugárzása miatt. Egyébként a koncepció a próbafolyamat alatt is módosulhat, ha a színész elindul közben egy másik irányba, vagy szüksége van még kiegészítőre, legyen az egy kalap vagy nyakkendő például. A kellékhasználat is így alakul, ez mind-mind a karakter kiemelését segíti.

Láttam néhány rajzot a díszletterveidből. A letisztult háttér előtt a hangszerformájú motívumok, installációk nagyon erős alaphangulatot adnak a darabnak. Miért ezekkel az anyagokkal, formákkal dolgoztál?

Nem könnyű úgy fogalmazni, hogy ne spoilerezzünk semmit a történetből. A sztori egy öltözőben játszódik, de azt már a kezdetektől tudtuk, hogy nem szeretnénk egy valóságos öltözőt megépíteni díszletnek. Abban az értelmezésben, ahogy Károly színpadra viszi a darabot, a reáldíszlet nem segítette volna az atmoszférát, a hangulatot. Olyan látványt szerettünk volna, ami teret enged az asszociációnak. A díszletelemek az előadás különböző drámai pontjain mást és mást jelenthetnek a nézőknek. A színpadon a kifeszített húrok látványa tudat alatt hat, szerepe, hogy alapfeszültséget keltsen a nézőben. Szimbolikus, elegáns és minimál látványt terveztünk. Annak, hogy ennyire egyszerű és kevés eszközzel dolgozunk, praktikus oka is van, mert Szentendre után más helyszínen is bemutatjuk a darabot, tehát egy utaztatható előadáshoz kellett megterveznem a díszletet.

Ha csak a díszleteket nézem, nem tudnám időben elhelyezni a darabot… A történetben nagy szerepe van egy ajtónak. A terveken szinte alig látszik…

Igazából csak az fontos, hogy valaki kimegy a térből, valaki bejön a térbe. A színpadon egy hátsó függöny választja szét a kint és bent perspektíváját. A díszlet sokkal inkább érzeteket, hangulatokat hivatott kiváltani, mintsem behatárolja, hogy fizikailag vagy időben hol vagyunk. Károllyal közös az alapgondolat, nagyon tudja, mit akar. Már dolgoztam vele, neki nagyon fontos, hogy a tér minden apró részlete működjön.

Eddigi munkáid során miben érezted magad jobban: a nagy, színes, részletgazdag díszleteket igénylő, sokszereplős darabokban, vagy a kisebb, intimebb terű kamaradarabokban?

Változó. Legtöbbször otthonosabban mozgok azokban a feladatokban, amikor kevés eszközzel kell hatást elérni. Ebben nyilván nagyon benne van, hogy sokszor kellett kis költségvetésből megvalósítanom egy látványvilágot. Van már ebben rutinom. Ugyanakkor, mint minden látványtervezőt, engem is nagyon érdekel, hogy milyen az, amikor szabadabban elengedhetem a fantáziámat. Idén először operához is terveztem díszletet, ami éppen ez az ellenpólus. A tervezési folyamat alatt megküzdöttem a saját, független színházas beidegződéseimmel: reflexszerűen mindent praktikusabban, egyszerűbben akartam megoldani. Azon gondolkodtam például, hogyan fogja négy ember megoldani a díszítést, miközben nem négyen díszítik majd, hanem negyvenen… Folyamatosan nyitnom kellett a saját fantáziámat. De végül nagyon jó volt nagyban gondolkodni, tehát nem mondhatom, hogy ezt nem szeretem.

Viszont a kis stúdiódíszletekben mindig van valami extrán személyes. Ellentétben az operával, attól, hogy ennyire közel vannak a nézők, nagyon izgalmas lesz a feladat. Az egészen részletgazdag felületektől az anyaghasználatig minden különösen fontossá válik. A Hamis hangnál valódi fából készülnek a díszletelemek, ami például az operánál nem jönne át 20-30 méter távolságból. Ott egy-egy ilyen kis részlet egyszerűen nem tud olyan olyan zsigeri élményt kelteni, mint az intimebb terű stúdióelőadásoknál. A Hamis hangnál éppen ezért minden apró részlet kidolgozottabb.

Ebben az évben milyen megbízásaid voltak, vannak?

A Hamis hangon kívül az előbb említett opera az Eiffel-csarnokban, díszlettervek az Örkény Színházban, a Stúdió K Színházban, illetve a nemrég alakult Narratíva Társulatban. A szakmánkban nem ritka, hogy legalább két három projekten dolgozik párhuzamosan egy tervező, mert mi végigkövetjük az előadás létrejöttének az egész folyamatát. Amikor még csak kialakulófélben van a rendezői koncepció, már elkezdünk gondolkodni a látványról, és tulajdonképpen csak a bemutatóval zárul le a munkánk. Hosszú időszak, akár fél év, egy év is lehet, míg megszületik a díszlet az első, vázlatos elképzelésektől a kivitelezés, gyártás megtervezésén át az utolsó csavar behajtásáig. Így folyamatosan ki- be kell kapcsolni az agyam, egyik projektből a másikba.

Lehet, hogy távolinak tűnik, de tavasszal volt egy karanténidőszak, ami a szakmát erősen megviselte… Te hogy élted meg?

Nekem csodálatos volt! Pont a karantén kihirdetése napján költöztünk ki Horányba, és elvileg esélyünk nem volt, hogy a házat felújítsuk. A munkáink azonban leálltak – a párom színész – így a felszabadult időben be tudtuk fejezni a berendezkedést. Van egy egyéves babánk, és a legnagyobb ajándék, hogy otthon lehettünk hármasban vele. Ellenkező esetben egyikünk mindig dolgozott volna, így viszont ez az időszak megtanított minket arra, hogy értékeljük a közösen töltött időt.

A munkádban létezik az „álomszerephez” hasonló „álomdíszlet? Volt már ilyen?

Az „álomdíszlet” nekem az „álomelőadás”-t jelenti, ami pedig az, hogy minden és mindenki klappol. A rendező, a színészek, a műszak, az asszisztencia… egy egymásra hangolódott, termékeny, felszabadult csapat, ahol mindenki a legjobb körét futja, az előadás valahogy magától értetődő természetességgel születik meg, mert minden stimmel, mert „jól állnak a csillagok”.  Ilyenkor a színpadon is megtörténhet valami olyan, amit katarzisnak hívunk. Ilyen élményem már van több is, amikor ezek a csodák megtörténtek. Ezért tudok mindig belevágni ugyanolyan lelkesen a következőbe, mert ott van az esély az újban. Az, hogy én hogyan kapcsolódtam a rendezői koncepcióhoz, a stábhoz, a folyamathoz, csak egy nagyon kicsi szelete a munkának, de elengedhetetlen, ugyanúgy, mint mindenkié.