2024. nyár Szentendrei Teátrum műsorfüzet
Rózsa Zsiga (A cigány), Kányai Zsigmond Zsadány (Liliomfi), Óz (Óz, a nagy varázsló), Mosch Terpin (A cinóber hadművelet), Dr. Róna Zoltán (Úrilány szobát keres) – néhány szerepe a sok közül a Soltis Lajos Színházban. A sokoldalú színésszel, Temesi Zsolttal beszélgettünk.
A celldömölki Soltis Lajos Színház társulata idén már „hazajáró” vendég – lehetne Szentendrén, ha a COVID nem tenyerelne a műsorrendbe. Ezt az évet pedig, lássuk be, a vírus szervezi. A Szentendrei Tavaszi Fesztivál nyitódarabját, a Liliomfit még láthatta a közönség a karantén előtt, és az őszi teátrumi szezont is a Soltis produkciója, A cigány nyitotta. A decemberi záróprogram szintén a „soltisos” 3 nővér lett volna. De ez is majd később lesz műsoron… Az újabb kényszerszünetben kérdeztük Temesi Zsoltot.
Nekem egyszerűbb a szünetet átvészelni, mert nem látok rá esélyt, hogy bezárnák a fogorvosi rendelőket… Fogorvos vagyok, ez a pénzkereső foglalkozásom, van egy magánrendelőm Sárváron.
Az egyetemen kezdődött a „színházasdi” velem. Az „öreg” Bagossy Laci által vezetett egyetemi színpadhoz csatlakoztam egy-két barátommal, és néhány évadot végigcsináltunk. Az utolsó évben, amikor diplomáztam, már nem játszottam. Ezután következett egy nagyon hosszú szünet. Baráti társaságokban esetleg megnyilvánultam pár pohár után, de hosszú éveken át más nem történt…
Számomra nagyon inspiráló, amikor valami rejtett dolgot kell előhívnom magamból. Főleg, ha néznek is közben. A próbaidőszak mindig ilyen felfokozott, ünnepi folyamat az életemben. Soha nem számoltam a munkával töltött órák közé. Sokan nem értik, és mindig megkérdezik: hogy van időm a színészetre, hogyan tanulok meg annyi szöveget – miközben nem is sejtik, mennyi szöveget kellett megtanulnom az orvosi egyetemen. Ami az időt illeti, hát igen, meg kell tartani az egyensúlyt. Amikor úgy döntöttem, hogy a Soltishoz elszegődöm, még Sárváron laktunk, ahonnan csak 18 kilométerre van a színház, és nem tűnt olyan nagy vállalásnak. Most, hogy Szombathelyen élünk, már elég megterhelő egy-egy főpróba hét. Egyeztetni kell állandóan. A feleségem is dolgos, elfoglalt ember, úgyhogy nagyon jól ki kell találnunk, hogy ki, mikor ér rá gyereket nevelni. Van egy 15 éves gimnazistánk, az ikreink 12 évesek, és nem akarjuk még nagyon felnőttként kezelni őket, szeretjük tudni, mi történik velük éppen.
Igen! Próbákra is gyakran elcipeltem őket. Nagyon unták. De például A cigány próbáján, ahol a szövegben sok a káromkodás, na, azt örömmel ismételgették.
Felnőtt egy olyan korosztály, akik egy stúdiós csoportban kezdtek annak idején. Nekik ez pont olyan, mint az egyetemistáknak, akik hat éven keresztül egy csoportban tolják. Ráadásul olyan művészeti csoport tagjai, ahol sokkal inkább meg kell nyílni egymás előtt a jó és rossz tulajdonságainkkal együtt. Ez olyan kapocs közöttük, ami nagy közös erőt ad. Én persze nem tartozom így közéjük, mert az egyik legöregebb vagyok a társulatban, és egyben az egyik legfiatalabb. Hat éve vagyok a színház társulatának tagja.
Idén 40 évesek vagyunk, ami azt jelenti, hogy 40 évvel ezelőtt alapított Nagy Gábor egy amatőr színházi társulást Sitkén. Sokszor eljutottak a színházi találkozókra, ami elhozta a csapatnak a fejlődés lehetőségét, és főleg Soltis Lajost. De erről Gábor sokkal részletesebben tudna mesélni. Az évtizedekkel korábbi amatőr lelkesedés öröklődött át a mai nemzedékre és ez inspirálja őket most is, hogy folyamatosan fejlődjenek.
Nagyon változatos szerepeket kaptam. A Vaknyugatban Welsh atyát játszottam Nagy Pepe (Nagy Péter István) rendezésében, aki legutóbb A cinóber hadműveletet rendezte. Abban Mosch Terpint alakítottam. Annak idején még mesedarabban is játszottam, én voltam Óz. Ecsedi Erzsébet két bohózatában, az Úrilány szobát keres és Nóti Károly Legyen a férjem! című darabjában is kaptam szerepet.
Felszabadító. Próbáltam többször megfogalmazni magamban, mi a jó bennük. Az első talán kettejük összehangolt közös munkája. Egyikük, Peti beszél és instruál a próbán, Bence pedig legtöbbször jegyzetel és a szövegek átdolgozását végzi. Olyan tisztelettel dolgoznak együtt, ami a legjobb testvéri kapcsolatokra hasonlít. A másik, hogy a próbákon igazi nyitott műhelymunka zajlik. Az általunk hozott szövegek és ötletek is beépülnek a darabokba. Remélem, jövő májusban ismét dolgozhatunk velük. Addig esetleg verset mondok egy-egy ünnepségen, ha lesz ilyen egyáltalán, és ha hívnak… Ha nem, akkor megeshet az is, hogy írok néhány versikét a magam örömére.
Tavasszal már éppen karantén volt, amikor valaki rám szólt: Figyelj, Zsolti, írj már Húsvétra egy locsolóverset, amivel felköszöntjük a Soltis nézőit! A vers olyan lett, mint egy nóta szövege, így végül felénekeltem egy videóban azt a kellően szörnyű, retróra hangolt verseményt. „Drága nőtestvérim… megígérem, nem iszom én senki poharába, nyissatok ki virtuálba, s nem jöttem hiába…” Szóval, ha szólnak, nekem több se kell, jönnek a rímek.
A színházban megismerhető a szó ereje. Akár állítunk, akár kérdezünk, mindig érzelmi hatást váltunk ki vele. Mert mi itt nem locsogunk, kérem! Fogorvosként is tanultam ebből. Például több nézőpontból tudok tekinteni egy problémára. A rendelőben gyakran tréfás, színpadias kiszólásokkal dobom fel a beszélgetéseket, és ez megnyugtatja a pácienseket. Bizalmat ébreszt. Ezután könnyebben tudom terelni az eredeti elképzelést az illúziók felől a reális megvalósulás irányába.
Gyerekkoromban ügyes rajzoló voltam, és a finommotorikám most is megvan, azt rajzolok le, amit akarok – de persze nem mindent akarok lerajzolni. Pilnay Sára, aki a lányomat alakítja A cigányban, nagyon szépen rajzol, és nemrég a saját rajzával borított spirál rajztömböt gyártatott le, amiből én is rendeltem. Amikor megkaptam, kitaláltam egy játékot: egy inspiratív, felelgetős-rajzolgatóst játszunk egy ideje. Emiatt nagy kedvem lett újra rajzolni, mert van, aki válaszol rá. A verselgetés, a rajzolgatás ugyanúgy működik bennem, mint a színészetem.
A fióknak rajzolni, írni nem szeretek. Én ilyen dicsekedős, exhibicionista ember vagyok, és szeretem, ha rögtön látom, hogy elismerik a munkám, hogy örömöt okozok. Így működöm. Lehet, hogy az a versláb még nem tökéletes, de ez nem szokott zavarni abban, hogy megosszam irományomat az ismerőseimmel. Nincsenek parnasszusi terveim.
A tánc! Bár ehhez már rossz a térdem… A kapcsolat a színházzal is úgy kezdődött, hogy egy premieren Bodor Johanna bemutatott első táncosának, Hajdu Anitának. A Dzsungel könyvét adták elő a Weöres Sándor Színházban, Szombathelyen. A darabban, a Keselyűk dalában van egy olyan pergős rész, ahol magától értetődik, hogy steppelni kell. Erről beszélgettünk, és elmeséltem nekik, milyen volt, amikor annak idején megvettem a gojzer varrott cipőt, és az orvosi egyetem alagsorában elkezdtem gyakorolni a step táncot. A beszélgetésből az lett, hogy Anitával újra tanulni kezdtem a step lépéseket. Aztán megkaptam az első szerepet az Úrilány szobát keres című darabban, amiben énekelni is kellett, és a kedvemért bekerült egy step táncos rész is. Mindezt első színpadra lépésemkor! Annyira jól sikerült a közönséggel elhitetni, hogy hosszú évek óta táncos-komikus színész vagyok, hogy egy kritikus napokig azon töprengett: miben látott legutóbb.
Hegedülni nem tudok! Bár A cigányhoz egy brácsán kezdtem gyakorolni, hátha jól jön. Egy ideig tanultam, de ezt például már elengedtem. A feleségem már így is sejti, hogy UFO vagyok!
Borítófotó: Nagy Jácint