Miért nyúlunk újra és újra Shakespeare-hez? - beszélgetés Juhász Annával és Krasznai Vilmossal

Anna irodalmárként, kulturális szervezőként, Vilmos színészként, rendezőként hogyan látjátok: miért Shakespeare az a szerző, akihez újra és újra visszanyúlunk? Mi az, ami miatt bármelyik korban, bármelyik generáció számára érvényes tud maradni? Mi a titka?

Juhász Anna: Sőt, nemcsak visszanyúlunk hozzá, hanem dolgozunk is vele. Azt hiszem, talán nincs olyan háztartás, ahol ne lenne egy Shakespeare-kötet, és talán nincs olyan színész, akivel egyszer ne jönne szembe egy Shakespeare-szerep. Valahogy mindannyiunk életének része. És nem csak azért, mert tanuljuk az iskolában. Talán inkább ez a válasz a kérdésedre: Shakespeare olyan témákat mutat meg – csalatkozás, vágyakozás, szerelem, emberi próbatételek, sorsfordító pillanatok, apa–fiú kapcsolat, felnövéstörténet –, amelyek mindannyiunk számára ismerősek. Ezek nem avítt témák, hanem újra és újra megfogalmazható archetípusok, amelyekhez mindenkinek köze van. Ez esetben nem számít, ki az olvasó: gazdag vagy szegény, fiatal vagy idősebb. Shakespeare-t lehet olvasni – még a drámáit is, pedig attól sokan tartanak –, mert négyszáz évvel a halála után is meg tud szólítani bennünket. Értjük a kérdésfelvetéseit, és a saját életünkre tudjuk fordítani azokat.

Krasznai Vilmos: Szerintem azért is különleges, mert nagyon sok kör van benne. Amikor először olvasom, már akkor sem érzem távolinak, azonnal tudok kapcsolódni hozzá – lehet, hogy felcsesz, lehet, hogy megnevettet, de valamilyen reakciót biztosan kivált.

És aztán újabb és újabb rétegeket lehet lehántani róla, ezért alkotóként is újra meg újra lehet vele foglalkozni. Ráadásul az oktatásban mindig nagyon erősen jelen volt és van, így szinte mindenki találkozik vele.

JA: Amikor a legendás Zeffirelli-filmet, a Rómeó és Júliát láttam, azt éreztem: úristen, én is ilyen szerelmet akarok. Aztán jött a Leonardo DiCaprióval készült újrafogalmazás – azt szinte minden nap megnéztem a moziban. Közben olvassuk a Szonetteket, megnézzük a Szentivánéji álmot, A vihart, A velencei kalmárt. Ezek egyszerűen beépülnek az életünkbe.

És mindenki talál bennük olyan témát, ami hozzá közel áll. Shakespeare valóban a kultúránk része. Tudjuk, hogy például Petőfi mennyire szerette, hogy Háy János hogyan kapcsolódik hozzá, és még hosszan sorolhatnánk. Ettől válik világossá, hogy Shakespeare nem egy valaha élt, kicsit távoli, kecskeszakállas fiatalember, hanem valaki, akihez újra és újra kapcsolódni tudunk – zenében, irodalomban, képzőművészetben, színházban vagy filmen egyaránt.

jelenet a SICC Production HAMLET előadásából

Én mégis azt érzem, hogy Shakespeare különlegessége nem pusztán abból fakad, hogy örök emberi témákról ír. Hiszen Csehov, Molière, a görög drámaírók vagy a nagy amerikai szerzők is ugyanezeket a létkérdéseket, emberi kapcsolatokat boncolgatják. Mégis mintha Shakespeare tudott volna valami olyat az emberi viszonyokról, amit senki más. És szerintem ez nem azon múlik, hogy éppen melyik fordítást olvassuk, hanem azon, ahogyan ő látta és ábrázolta ezeket a kapcsolatokat.

KV: Igen, mert amit csinál, az abszolút globális. Ha valaki a Fidzsi-szigeteken veszi kézbe bármelyik művét, ugyanúgy tud kapcsolódni ahhoz, amiről beszél. Nem érzi azt, hogy ez egy távoli történet, amivel már nem tud mit kezdeni. Mert mindig dühösek leszünk az apánkra, mindig szerelmesek akarunk lenni – ezek az érzések minden emberben kortól függetlenül ott mocorognak.

JA: Van valami világító az ő tisztaságában. Ha nagyon leegyszerűsíteném az irodalmat, azt mondanám, hogy nagyjából nyolc téma van, amivel az egész irodalomtörténet foglalkozik: élet, halál, szerelem, család, veszteség, féltékenység stb. És talán az a kulcs, ahogyan Shakespeare megmutatja ezeket a határhelyzeteket: azt a pillanatot, amikor egy embernek döntenie kell. Ahogy beleéli magát ezekbe a helyzetekbe, és ahogyan nekünk is forrássá válik a saját, botladozó életünkben. Őszintén szólva ugyanazokban az emberi helyzetekben vagyunk ma is. Lehet, hogy más világban élünk, de ugyanúgy beleszólhat a szülő, hogy ki legyen a társunk vagy milyen hivatást válasszunk. A kérdések ugyanazok maradnak: tudunk-e bízni a másikban, mit kezdünk azzal, ha csalódunk vagy becsapnak bennünket. Biztos vagyok benne, hogy Shakespeare rendkívül érzékeny ember volt, és ez az érzékenység a műveiben is mindenütt jelen van. Erről fogok beszélgetni Pikli Natáliával is, aki csodálatos Shakespeare-kutató. Ő azok közé tartozik, akik úgy adnak át tudást, hogy észre sem veszed, hogy tanítanak. Egyszerre ismeri a szövegeket, a történeti hátteret, Shakespeare életét, a Globe Színház világát – és úgy mesél minderről, hogy az embernek nincs más kedve, mint hallgatni őt. Körbejárjuk majd azokat a kérdéseket, hogy miért alakult ki Shakespeare kultusza, mit tudunk kezdeni ma ezekkel az üzenetekkel, és miért tudjuk Petőfitől egészen Nádasdy Ádámig újra és újra elővenni és újragondolni. Fontos számomra, hogy ez ne egy egyhangú irodalomóra vagy irodalmi szakkör legyen, hanem egy nyitott beszélgetés, felolvasószínházzal. Jó lenne, ha a közönséggel együtt fedeznénk fel azokat a titkokat, amelyeket ezek a szövegek ma is hordoznak.

Mennyire nyúlhatunk szabadon Shakespeare szövegeihez? Hiszen az eredeti művet mi mindig fordításban olvassuk, Arany Jánostól Nádasdy Ádámig számtalan változat született, és ezek folyamatosan újraírják a szöveget. Talán éppen az adja meg az alkotói szabadságot, hogy egy fordítást könnyebben kezelünk élő, alakítható anyagként? Ha egy magyar klasszikusról, mondjuk a Bánk bánról lenne szó, ugyanilyen természetesnek vennénk, hogy újra és újra átírjuk?

KV: Azt gondolom, hogy a tisztelet nagyon fontos. Óriási tiszteletet érzek ezek iránt a gigantikus, pazar szövegek iránt, de pusztán tisztelettel szerintem nem lehet színházat csinálni. Amikor a Hamletet készítettük, a zene, amivel dolgoztunk, Arany János fordítására épült, mi viszont

Bennünk is ott volt a kérdés: vajon meddig lehet elmenni? Hiszen két különböző fordítást használtunk ugyanabban az előadásban. És erre tulajdonképpen Nádasdy Ádám adta meg a választ. Azt mondta: meggyőztük, átadja a fordítást, és azt csinálunk vele, amit akarunk, mert számára az volt a fontos, hogy használjuk, hogy éljen a szöveg, és elindítson bennünk valamit. Szerintem ez a jó hozzáállás. Nem az, amikor valaki rákoppint az ember fejére, hogy ’eddig és ne tovább’. Ha van mögötte gondolat, ízlés és valódi művészi szándék, akkor bátran hozzá lehet nyúlni.

„E kies hazában mutass nekem egy olyan nagy ravaszt, mint Shakespeare William!”

JA: Örülök, hogy szóba került Nádasdy Ádám. Natália elhozza majd az estére azt a kötetet is, amelyben Ádám személyes jegyzetei vannak, amiből kiderül, hogyan lehet egyszerre tisztelni a hagyományt és folyamatosan megújítani azt. Aki ismerte őt, pontosan tudja, hogy soha nem zárkózott el az újtól, inkább azt vallotta, hogy az állandóság éppen a változásban rejlik. Felesleges azt gondolnunk, hogy ma ugyanúgy kell színházat csinálni vagy irodalmi estet szervezni, mint évtizedekkel ezelőtt. Folyamatosan figyelnünk kell arra a világra, amelyben élünk, és reagálnunk kell azokra a kérdésekre, amelyek ma foglalkoztatnak minket. Az elmúlt hónapokban, az Országos Színházi Találkozó válogatójaként három-négy Shakespeare-előadást is láttam. Ott volt például az Akváriumban Viliék előadása, a Katonában a némacsend, és mindegyik teljesen más nyelven szólalt meg. Volt, amelyik nagyon kevés szöveget használt, inkább a mozgásra épített. Volt, amelyik inkább dalokkal vegyített szöveget, és volt olyan is, amelyik szinte teljesen formahű maradt. Érdekes módon számomra éppen ez utóbbi állt a legtávolabb, mert azok a kérdések, amelyeket Shakespeare feltesz – kik vagyunk, mi dolgunk a világban, hogyan találjuk meg önmagunkat –, ma is ugyanúgy foglalkoztatnak bennünket. Nem a kérdések változtak meg, hanem a nyelv, amelyen beszélünk róluk. Ezért szerintem nem archaizálni kell, hanem a saját korunk nyelvén megszólaltatni ezeket a műveket, és megmutatni, hogy itt és most milyen válaszaink vannak a Shakespeare által felvetett kérdésekre.

Akkor miért nem írjuk meg mi magunk ezeket a történeteket? Hiszen ugyanúgy tudunk mesélni a szüleinkkel való konfliktusainkról, a szerelemről, a veszteségről vagy az emberi kapcsolatokról. Miért nyúlunk mégis újra és újra Shakespeare-hez?

KV: Az előadás rendezőjeként, a többiek pedig színészként elsősorban egy bizonyos témáról szerettünk volna beszélni. És ha arra a valaha megírt egyik legerősebb szöveg éppen egy Shakespeare-dráma, akkor azt választjuk. Nem azt akarjuk megmutatni, hogy milyen jó írók vagyunk, hanem azt, hogy van bennünk valami, ami belülről feszít, és ha ezt négyszáz évvel ezelőtt valaki ilyen pontosan megfogalmazta, akkor ahhoz nyúlunk.

Természetesen rengeteg kiváló kortárs dráma születik, azokkal is örömmel dolgozunk. De mindig az dönt, hogy melyik mű tudja a legpontosabban kifejezni azt, amiről beszélni szeretnénk. Persze benne van az is, hogy ha kiírjuk a plakátra, hogy Hamlet, arra valószínűleg többen vesznek jegyet. Marketing szempontból ez nyilván előny. De csak ezért Shakespeare-t játszani teljesen értelmetlen lenne. Amikor elkészítjük a saját Hamletünket, a saját Rómeó és Júliánkat vagy a saját Szentivánéji álmunkat, azzal mindig kockázatot vállalunk. Lehet, hogy lesznek nézők, akik azt mondják: ők az eredetit szeretnék látni. És ez teljesen rendben van. De én azt gondolom, hogy ha nem a saját olvasatunkat visszük színpadra, akkor nincs értelme annak, hogy felmenjünk a színpadra.

jelenet a SICC Production HAMLET előadásából

JA: Szerintem az irodalmi estek is ugyanígy működnek. Az évek során mindig nagyon fontos volt számunkra, hogy egyensúlyban legyenek a klasszikus és a kortárs szerzők. Ugyanúgy beszélgetünk mai írókkal – például Babarczy Eszterrel, Grecsó Krisztiánnal vagy Kollár-Klemencz Lászlóval –, mint ahogy újra és újra visszatérünk a régiekhez. Azt látjuk, hogy a jelen alkotói mindig visszanyúlnak a forrásokhoz, de ez fordítva is igaz: amikor újraolvassuk a klasszikusokat, sokszor egészen másként kezdjük érteni a kortárs műveket. Az irodalom nem egy tantárgy, amit az iskola befejezése után magunk mögött hagyunk. Az irodalom az életünk része. Másképp nézünk az édesapánkra, a nagyapánkra vagy akár önmagunkra is, ha értjük, Pilinszky miért írt úgy az édesapjáról, vagy hogy Dosztojevszkij és Shakespeare miért voltak számára ennyire fontos szerzők. Ezek a művek folyamatos párbeszédben állnak egymással. Ha nem ismerjük a klasszikusokat, a kortárs irodalmat sem tudjuk ugyanazzal a mélységgel olvasni. A kettő nem egymás ellenében létezik, hanem egymást gazdagítja. És szerintem éppen ezeknek az összefüggéseknek a felfedezése az olvasás egyik legnagyobb öröme.

Vili azt mondta, hogy a Hamlet már önmagában is egy erős hívószó. A ti estetek címe Egy végzetes szerelem Hamnet tükrében, amiről sokaknak rögtön az idei Oscar-díjas film jut eszébe. Ez már azt is sugallja, hogy Shakespeare művei mellett maga az ember, a férj, az apa kerül a középpontba.

JA: Nem is elsősorban a film inspirált bennünket, hanem a könyv. Én mindig az irodalomból indulok ki – bár kétségtelen, hogy a filmes feldolgozás is nagyon jól sikerült. Az est tulajdonképpen két könyvre épül. Az egyik Pikli Natália Shakespeare minden időkre című kötete, a másik Maggie O’Farrell Hamnet című regénye, amely Shakespeare és a felesége kapcsolatát, családi életét mutatja be. Ha azt írnám címként, hogy Irodalmi szerelmek, már önmagában az is népszerű lenne, de ilyenkor nagyon kell figyelni arra, hogy ne bulváros legyen a dolog, hanem valós irodalmi művek alapján mutassuk meg az élettörténetet. A felolvasószínházban lesznek drámarészletek, versek, szonettek, életrajzi részletek és idézetek a Hamnetből is: egy esküvő, egy gyermek születése, egy gyermek elvesztése – és mindannak hatása. Közben pedig kirajzolódik két ember története, akik a saját életüket élik, miközben kibontakozik egy olyan írói életmű, ami négyszáz évvel később is forrásként szolgál számunkra.

Fontos, hogy ismerjük egy szerző magánéletét ahhoz, hogy igazán kapcsolódni tudjunk a műveihez?

JA: Erre csak azt tudom mondani, hogy szerintem igen, mert én egy költő lánya vagyok. Pontosan tudom, hogy ami nálunk otthon történt, mondjuk édesapám a dolgozószobája ablakából egy körtefára látott, ami alatt egy nap meglátott egy halott feketerigót – ebből az élményből végül egy húszezer soros vers született. Ha azt mondjuk, hogy egy író esetében nem számít az élete, csak a művei, akkor tulajdonképpen magára az életre mondunk nemet. Mindannyiunknak vannak történetei. Akiket közel érzünk magunkhoz – a családunkat, a barátainkat –, róluk sokkal többet tudunk, és éppen ettől kerülnek hozzánk közel. Miért ne szeretnénk ugyanilyen közel kerülni egy íróhoz is? Ha tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes milyen erdélyi családból származott, milyen nehéz volt számukra a határátlépés, vagy hogy Radnóti Miklós hogyan indult Párizsba, hogy költöztek abba a kis albérletbe Fannival, és hogy ment az utolsó munkaszolgálatra, az nem elvesz a verseiből, hanem hozzáad az olvasás élményéhez. Talán egy fiatal számára is könnyebb így kapcsolódni hozzájuk. Nem szobrokat lát, hanem hús-vér embereket, akik ugyanúgy keresték a helyüket a világban, voltak boldog pillanataik és nehézségeik, mint nekünk.

Juhász Anna 

Shakespeare-ről viszont meglepően keveset tudunk. Időnként még a személyét is kétségbe vonják.

JA: Ez addig volt, amíg nem létezett Pikli Natália. (nevet) Amit ma biztosan tudunk Shakespeare-ről, az ki fog derülni Szentendrén, a Városháza udvarán. Natália hihetetlen alapossággal dolgozta fel az anyagot, rengeteget kutat, sokat jár Angliába, így született meg pl. a ShaX-Biblia. Biztos vagyok benne, hogy aki eljön, nemcsak jól fog szórakozni, hanem egészen új oldaláról ismeri majd meg Shakespeare-t. Az esten a Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna házaspár olvas fel, akik épp egy Shakespeare-próbafolyamat során szeretett egymásba, így az ő történetük is különleges módon kapcsolódik az est témájához. Ráadásul Eszter szinkronizálta a Hamnet Oscar-díjas női főszereplőjét, Jessie Buckleyt, így ezen a szálon is személyes kötődése van a történethez.

Vili, ti egy egészen különleges Hamlet-feldolgozást készítettetek. Én például korábban nem is hallottam arról, hogy Nagy Feró még 1984-ben írt egy Hamlet-zenét, amelyből végül 1987-ben, az Egyetemi Színpadon született előadás. Hogyan találtál rá erre az anyagra?

KV: Mind otthon, a szüleimnek, mind később az egyetemen Selmeczi Györgynek köszönhetően nagyon sokféle zenei világgal találkoztam. Bármilyen furcsán hangzik is, nálunk otthon Nagy Feró Hamlet-lemeze gyakran szólt, a nagybátyám pedig ott volt az egyetemi színpadi bemutatón is. Amikor hivatalosan is megalakult a társulatunk, már játszottuk a Frontátvonulást, de a következő előadással szerettünk volna egy még erősebb állítást tenni – zeneileg, témaválasztásban és minden más értelemben is. Mi szinte minden előadásunkban zenélünk, és fontosnak tartjuk, hogy folyamatosan új műfajokkal kísérletezzünk. Abban is hiszünk, hogy érdemes olyan zenéket megmutatni a közönségnek, amelyek kevésbé ismertek, pedig szerintünk remekművek. Számomra Nagy Feró Hamlet–zenéje ilyen. Gyerekkorom óta része az életemnek – volt ugyan egy tízéves időszak, amikor nem hallgattam, de ma már újra nagyon szeretem. Megmutattam a többieknek is. Többen ismerték is és mindenki azonnal beleszeretett.

Krasznai Vilmos és Liber Ágoston a BARÁTOMHOZ című SICC előadásban

Korábban azt nyilatkoztad, hogy ennek a műnek a kottája gyakorlatilag nem is létezett, ezért hallás után kellett leírnotok.

KV: Így van. Annak idején Jancsó Miklós felkérte Nagy Ferót egy kecskeméti zenés Hamlet zenei anyagának megírására. Ez a bemutató végül nem valósult meg, később viszont az Egyetemi Színpadon létrejött egy egészen különleges mozgásszínházi előadás. Ehhez készült nagyjából másfél óra zene, de az akkori kultúrpolitika mindössze negyven perc felvételét engedélyezte. Kotta viszont nem maradt fenn, csak egy CD lemez, ami a YouTube-ra is felkerült. Így aztán egy hónapon keresztül ültünk egy pincében egy hangfal mellett, és hallás után leírtuk az egész anyagot. Gyakorlatilag egy YouTube-felvételből építettünk fel egy teljes színházi előadást.

A zenei anyagot prózai jelenetekkel egészítettétek ki. Mi alapján állt össze ennek a dramaturgiája?

KV: Először készítettünk egy szövegkönyvet az Arany János fordítás alapján. Sas Zolival és Vatamány Atanázzal leültünk, és megpróbáltunk az eredeti drámából olyan részeket kiválasztani, amik leginkább segítik azt, amiről mi ezzel az előadással beszélni szeretnénk. Nádasdy Ádámmal is végigbeszéltük az anyagot, sok hasznos ötletet kaptunk tőle. A próbák során aztán fokozatosan kialakult az előadás ritmusa. Volt, amikor azt éreztük, két nagyon intenzív zenei rész közé szükség van egy prózai jelenetre, egyszerűen azért, hogy a néző és mi magunk is kapjunk egy pillanatnyi levegőt, mielőtt újra megszólal a zúzós zene. Nem akartuk elmesélni a teljes Hamletet. Inkább egy Hamlet-érzést szerettünk volna létrehozni: őrületet, dühöt, zajt és szenvedélyt, közben pedig elhangzanak azok az örökérvényű mondatok, amelyek ma is képesek szíven ütni az embert. A történet nagy vonalakban kirajzolódik, de nem minden jelenet szerepel benne. Inkább arra törekedtünk, hogy ezek a kulcsmondatok a megfelelő pillanatban, a zene erejével együtt hassanak, és akkor is velünk maradjanak, ha az odavezető jelenetet nem játszottuk végig. A Katona József Színház némacsend című előadása is abból indul ki, hogy a néző ismeri az eredeti művet. Mi is hasonló utat kerestünk: nem újra elmesélni a Hamletet, hanem úgy kiemelni belőle bizonyos pillanatokat és mondatokat, hogy azok az előadás után is tovább dolgozzanak a nézőben.

jelenet a Katona József Színház NÉMACSEND című előadásából

Anna, te láttad ezt az előadást az Országos Színházi Találkozó válogatójaként. Most már túl vagyunk a fesztiválon, úgyhogy megkérdezhetlek: rád hogyan hatott? Mi fogott meg benne?

JA: Azt hiszem, ezt nyugodtan elmondhatom: minden válogató nagyon szerette ezt az előadást. Számomra leginkább a bátorsága volt felszabadító. Én egy klasszikus világból jövök. Nagyon szeretem a hagyományos, formahű előadásokat is, de megfulladnék, ha közben nem érezném, hogy mi történik most körülöttünk. Nemcsak a legfiatalabbakkal, hanem velünk, mindannyiunkkal. Hogy milyen kérdések foglalkoztatnak minket ma és arra milyen válaszaink vannak. Ezért volt számomra ennyire erős élmény ez az előadás. A rengeteg mozgás, a rendkívül izgalmas színpadi világ, a zene – ráadásul én sem ismertem korábban Nagy Feró Hamlet-feldolgozását, így különösen kíváncsian ültem be. Nagyon erős egységet éreztem. Azt láttam, hogy fiatal alkotók teljesen magukévá tették ezt az anyagot.

Ezt az élményt egy hozzám szintén közel álló, akár munkatársi kapcsolatban lévő formációnál, a QJÚB-nál tapasztalom még: fontos a szöveg, a színpadi jelenlét, és gyakran tartunk az előadások előtt ráhangoló beszélgetést a közönséggel. Ez persze más műfaj, de miközben néztem az előadást, azt éreztem, hogy tulajdonképpen sorstársak vagyunk. Ugyanazt keressük: hogyan lehet úgy megszólítani a közönséget, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre. És azt gondolom, ma már így kell színházat és irodalmi estet csinálni: át kell törni a falakat. Egy előadás akkor tud igazán hatni, ha közösséggé válik a színpad és a nézőtér. Talán a színház az utolsó olyan hely, ahol az ember képes kikapcsolni a külvilágot. Leteszi a telefonját, és ha szerencséje van, teljes figyelemmel jelen tud lenni. A néző minden alkalommal azzal a reménnyel ül be a nézőtérre, hogy hátha történik vele valami. Ahogy Pilinszky mondja: minden találkozásban, minden beszélgetésben ott van a lehetőség, hogy adjunk egymásnak valamit. Ennél az előadásnál én ezt nagyon erősen éreztem.

A legfontosabb, hogy meg tudjuk szólítani azt a közönséget, amelyhez beszélünk. Ezért lényeges, hogy egy irodalmi est ne pusztán arról szóljon, hogy kiülünk és okos dolgokat mondunk, és ezért alapvetés az is, hogy a fiatalokat a saját nyelvükön szólítsuk meg. Hiszen csak így tudjuk őket valóban bevonni a színházba és az irodalomba.

KV: A Hamlet esetében ez különösen igaz, mert a nézők többsége eleve nagyon erős elvárásokkal érkezik. Van egy elképzelése arról, mit szeretne látni. Ha valaki úgy ül be a mi előadásunkra, hogy ragaszkodik az eredeti történethez, valószínűleg csalódni fog. És ezzel nincs is semmi baj. Én mélyen hiszek abban, hogy mindenki azt keresi a színházban, amire szüksége van. De szerintem egy előadásra nem azért ülünk be, hogy újra megnézzük azt, amit már ismerünk. Ha az eredeti Hamlet érdekel, elolvasom Shakespeare-t. A színházban arra vagyok kíváncsi, hogy az alkotók mit gondolnak róla ma.

JA: Én szeretem elfogadni mindenki igazát. Lehet klasszikusan és lehet modernül gondolkodni. Számomra az a fontos, hogy ismerjük a klasszikusok értékeket, de közben ne felejtsünk el jelen lenni a saját életünkben. Ne ijedjünk meg attól, hogy ma már másképp fogalmazzuk meg a kérdéseinket és a válaszainkat. Másképp működik a színház, másképp olvasunk, másképp öltözködünk, másképp létezünk. Ezeket a változásokat nem elutasítani kell, hanem megérteni, és megtalálni hozzájuk az utat. Csak így tudjuk valóban megszólítani a mai embert. A klasszikus irodalom nem a múlt, hanem egy élő nyelv. És csak akkor marad élő, ha minden nemzedék újra el meri mondani a maga módján.